Part 1

Sziasztok.

Elnézést kérek, amiért így megvárakoztattalak titeket az első fejezettel. De mint tudjátok, legalábbis egy páran biztosan, hogy az elmúlt egy hétben azon voltam, hogy átfontoljak egy - két dolgot azzal kapcsolatosan, hogy folytassam -e az írást vagy sem?! Ami révén arra jutottam, hogy elkezdem eme történetet, és majd meglátom, hogy hogyan tovább. 

Ezt a fejezetet vegyétek úgy mint egyfajta bevezető fejezet, bár az is, hiszen mégiscsak az első rész. 

A második részt pedig megpróbálom még ezen a héten hozni, de ha bármilyen változás is bekövetkezne, azt a chat - ben közölni is fogom majd. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Love_Day

A kezdet

„Bármi történjék velünk életünk során, az már valószínűleg jó ideje lesben állt. Ahhoz, hogy az elkerülhetetlent elkerülje az ember, nem elég csak a végzetünkkel szembeszállni, nem elég az időt megállítani, vissza kell térni a kezdet kezdetéhez. A kezdetet pedig csak akkor találjuk meg, ha a jó oldalon vetjük fel életünk könyvét.”

   „Minden irányból, mindig egyetlen egy pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyan oda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez.

   Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna.

   Érzem, amint valami megmagyarázhatatlan érzés a hatalmába kerít. Tudom, hogy a saját testemben vagyok, amelyet mintha nem is én irányítanék.

   Újra Seattle – ben a Grey Enterprises Holding főhadiszálláson találom magamat. Az épület kívülről – belülről, csak úgy mint legelső alkalommal most is elbűvölt.

   Amikor a csinos szőke hajú titkárnő közli velem, hogy Mr. Grey fogad, felállok a bőrfotelból, és elindulok abba az irányba, ahonnan alig pár perce egy vonzó afroamerikai férfi lépett ki.

   Az ajtóhoz érve bekopogok, és amint benyitok a lábaim összeakadnak és egy fejessel érkezem be az irodába. Érzem, hogy gyengéd kezek segítenek fel, amelytől borzasztóan zavarba jövök. Erőt véve magamon  felnézek. Amikor a fürkésző szempárba nézek, amely megbabonázott, éreztem, hogy végleg elvesztem...”

-          Szentséges basszantyú! – kiáltok fel, amikor az ébresztőórám hangos jelzéssel adja a tudtomra, hogy itt az ideje a felkelésemnek. – Nem lehet igaz, hogy álmomban, újra átéltem az első találkozásunkat – rázom meg a fejem, hitetlenül.

   Miért álmodom folyton – folyvást róla? Miért üldöz még az álmaimban is állandóan?

   Gyűlölöm, amiért még mindig beférkőzi magát a gondolataimba. Miatta egyetlen egy férfit sem tudok közelebbről megismerni. Mert tudom, hogy egyikőjük sem ő.

   De mindhiába vártam rá, hogy utánam jöjjön... ha közben tudtam, hogy képtelen megadni azt nekem, amire én vágyom. És én sem vagyok képes arra, amire ő vágyik.

Éppen ezért is hagytad el őt, Anastasia! – mondja a tudatalattim. Én pedig igazat is adok neki. Mi nem illettünk össze. Ennyi! Ezt el kellett fogadnom. Punktum! – zárom le magamban a dolgot, egyenlőre.

   Majd amikor az órára pillantok, amely fél nyolcat mutat, hitpergyorsasággal ugrok ki az ágyból, és szedem magam rendbe.

   Mire rendet teszek a szobámban, és a konyhában is, felkapom a táskámat, amelyben miután szétnézek, és megállapítom, hogy minden ami kellhet, benne van, bezárom magam után a lakás ajtaját, és már száguldok is a lifthez. Beszállva a liftbe, köszöntöm Mrs. Edwards-ot a szomszéd nénit, aki bár már túl van a hatvanon is, mégis rendkívülien friss és üde a korához képest. Mellette pedig hatalmas, és arany szíve van.

   Amíg a lift a földszint felé tart, addig pár szóval kipletyizzük a tegnap esti VIP talk show újabb részét. 

   Amint megérkezünk a legelső szintre, elköszönök a kedves szomszéd nénitől, majd a parkolóház felé sietek, ahol bepattanva a piros Peugeot-omba, és rátaposva a gázra a Mirror könyvkiadó felé tartok.

   A munkahelyemre érve, a számomra kijelölt helyre parkolok, majd a vállamra véve a táskámat, szállok ki a kocsimból, amelyet beriasztva magam után hagyok a parkolóban, és az irodába megyek.

-          Jó reggelt! – köszöntöm a kollégáimat, és a helyemre megyek.

   Amint lepakolom a táskámat, és helyet foglalok a székemen, a főnököm, David jelenik meg előttem.

-          Jó reggelt Ana! Beszélni szeretnék veled most az irodámban!

-          Jó reggelt David! Bocsánat a késésért, ígérem többet nem fog előfordulni – kérek elnézését, s bár tudom, hogy David nem az a szigorú típus, azt azért borzasztóan rühelli ha valaki késik a cégnél.

   Nem szól semmi sem csak bólint,  aztán pedig az irodája felé terel.

Az irodájába lépve, miután becsukja az ajtót maga után, az asztala előtt lévő egyik szék felé mutat, ahova én szótlanul le is ülök, míg ő velem szemben a saját székében foglal helyet.

   Néhány perc eltelte után végül megszólal.

-          Figyelj! Tudod jól, hogy egy jó ideje a cég fele annyi könyvet adott ki ebben az évben, mind eddig – mondja, mire bólintok egyet. – Akkor azt is tudod, hogy ez számunkra semmi jót nem jelent – újra bólintok. – Azt is tudod, hogy miért van ez így? – kérdezi.

-          A konkurenciánk miatt.. – felelem az igazat, kissé kényelmetlenül.

   Ahogyan a cégnél levő dolgozók, úgy én is tudom, hogy valóban nem áll valami jól a szénánk. Beleértve a céget is. Az utóbbi időben, egyre kevesebben keresnek fel minket, azzal kapcsolatosan, hogy adassuk ki a könyvüket. Ugyan is legtöbben, az idén megalakuló Krevor könyvkiadóval adatják ki a könyveiket. És ha az év végére még kevesebb könyvet adunk ki, akkor kezdhetünk felkészülni a lehetséges, elbocsátásokra és arra, hogy a cég véglegesen is a becsődöl.

   Sajnálom David-et, hiszen a cég az apai nagyapjáról maradt rá, amelyet már több mint harminc éve, hogy ő vezet. S tudom, hogy ez a cég az élete, melynek elvesztése igencsak mélységes fájdalmat okozna neki.

-          Igen, a konkurenciánk miatt – helyesel bosszúsan. – De hogy ne kelljen felmondanunk az embereknek, olyasvalakit kéne a cégtársulatba bevennünk, akivel sokan szívesen kiadatnák az írásokat – mondja mindvégig a szemeimbe nézve.

   Kíváncsian várom, hogy hova szeretne ezzel kilyukadni, amikor egyszer csak olyan javaslatot, vagyis inkább ajánlatot tesz, ami miatt a levegő a torkomban reked.

-          Szeretném, ha ez a társtulajdonos te lennél, aki egyben ki is adhatná a saját könyvét.

   Jól hallottam, tényleg azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék a cég új társtulajdonosa? És hogy adjak ki egy általam írott történetet? Mégis hogyan juthatott ez az eszébe? Ha még előléptetett volna, de hogy cégtulajdonos legyek! Annak egyszerűen nem tudom magamat elképzelni.

-          David, ez igencsak nagylelkű ajánlat, de... – igyekszem valami kézhez foghatót mondani erre az ajánlatra, de valahogy nem igazán jönnek a szavak a nyelvemre. - ... nem hiszem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb személy.

-          Ana, tudom, hogy ez így váratlanul ért most. De, hidd el nekem, hogy ha ezt nem így gondolnám, akkor nem tettem volna neked ezt az ajánlatot – erre ismét csak bólintani tudok, majd hagyom, hogy tovább folytassa a beszédét. – Erre a társulásra egyedül csak téged kértelek fel. Mert benned bízom a legjobban, és tudom, hogy te képes vagy arra, hogy újra gatyába rázd ezt a céget. Nem kérem, hogy most dönts azonnal, de kérlek, fontold meg az ajánlatomat. Éppenséggel erre most pont megfelelő és elég időd lesz majd, a két hétnyi szabadságod alatt. Fontold meg, jó?

   Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, így helyette egy biccentéssel adom a tudtára, hogy megfontolom az ajánlatát...

   Kissé gondterhelten távozom délután a munkahelyemről, és mindvégig, amíg Lorenékhez nem érek, akivel közel fél éve már, hogy elég jó barátnők vagyunk, David ajánlatán gondolkozom.

   Valóban, igazán jó érzés tudni, hogy David ennyire megbízik bennem és, hogy ez ügyben rám gondolt, és hogy engem szeretne társtulajdonosnak, de nem tudom... vagy legalább is, nem hiszem, hogy én lennék erre a legmegfelelőbb személy. Erre a posztra sokkal inkább Ian-t vagy Elizabeth-et tudnám elképzelni, mert ők már elég régóta dolgoznak a kiadónál, és jobban tudják az ilyen munkával járó feladatokat elvégezni, mint például én.

   Nekem mindeddig az volt a feladatom, hogy elolvassam a nekünk beküldött írásokat, amelyek közül később a legigényesebbeket kellett kiválasztanom, és véleményt alkotnom, amelyeket a vezetőségnek kellett prezentálnom.

   Valóban képes vagyok erre a posztra? – merül fel bennem a gondolat, miközben megérkezem barátnőmék házához.

   Kiszállva a kocsimból, a bejárati ajtóhoz sétálok, és amikor egyszer - kétszer bekopogok, alig pár másodperc alatt Loren nyit ajtót, aki mosolyogva két puszival köszönt, amit én viszonzok is.

-          Épp jókor. Most főztem le egy teát, amit Indiából hoztak – invitál be a házba.

   A táskámat a fekete bőr kanapé szélére téve, követem hosszú barna hajú barátnőmet, aki kétgyermekes anya lévén, kiváló alakkal rendelkezik, amelyet a többi anyuka, és még azok a nők is megirigyelhetnének, akiknek még nincsen gyermeke. Velük együtt én is csodálattal ámulom az alakját, és azt is, ahogyan egyedülálló anyukaként ilyen remekül megállja a helyét az életben. Erős és független nő, aki soha nem hagyja, hogy bárki is irányítsa.

   Amíg ő két teáscsészébe tölti ki a teát mindkettőnk számára, addig én a teraszajtón keresztül figyelem, amint Ana, Loren gyerekeivel játszadozik a gyerek medencében. Az arcomra mosoly kúszik a látványtól, és a tudattól is egyaránt, hogy ennyire boldognak láthatom őt.

   Egy pillanatra a vidám mosoly szomorú mosollyá válik az arcomon, amikor eszembe jut, hogy még is min kellett neki átmenni, már alig három éves korában.

-          Bevallom kicsit irigylem őket, amiért még nem tudják úgy felfogni és értelmezni a világ gondjait és bajait, mint mi. – szólal meg mögülem Loren.

-          Még az a szerencse – értek vele egyet, majd mellette foglalok helyet a kanapén.

   Elveszem tőle a felém tartott csészét, amelyet két kavarás után meg is kóstolok  Az íze új számomra, de mégis finomnak találom.

-          Hm... ez finom – mondjuk ki egyszerre, ami folytán mind a ketten elmosolyodunk.

-          Valami baj van? – kérdezi.

-          Ha azt bajnak lehetne nevezni, hogy Kate...

-          A Washingtoni barátnőd? – vág a szavamba.

-          ... igen, ő. Most hétvégén férjhez fog menni, és megkért, hogy legyek a tanúja, amire én nem tudtam nemet mondani, hisz, mégis ő a legeslegjobb barátnőm, már kisgyerek korunk óta.

-          Hát ez szuper! Úgyis azt tervezted, hogy megakarod őt látogatni.

-          Igen, de... – kezdem el, de képtelen vagyok folytatni a beszédet.

   Még saját magamban sem tudtam megemészteni a tudatot, hogy újra találkozni fogok vele. Nem hogy még beszéljek is róla. Azonban szerencsémre, Loren hamar levágja a helyzetet.

-          Óh – óh. Az expasi. Vele nem szeretnél összefutni, de mivel a barátnőd az ő öccséhez megy feleségül, így kizárt dolog, hogy ne találkozzatok. – jelenti ki, s együttérzően teszi az egyik kezét az enyémre.

-          Igen  – helyeslően bólintok. – De, előbb vagy utóbb úgyis elérkezett volna annak az ideje, hogy újra találkozzam vele. Nem tudom, hogy milyen lesz majd az a pillanat amikor újra látni fogom. Ahhoz, hogy lezárhassam a múltat, szembe kell néznem vele. Bizonyára már talált valakit magának, akinek sikerült elfeledtetni engem, s ezzel a tudattal azt hiszem sikerül majd átvészelnem azt a két hetet, amelyet Seattle-ben fogok... azaz fogunk eltölteni.

-          Ez a beszéd, kislány! – mosolyogva bátorít, ami igazán sokat jelent nekem.

   És bár szeretném viszonozni a mosolyt, mégsem tudom. Hiszen amellett, hogy visszatérek oda, ahonnan elmenekültem, még azzal is számolnom kell, hogy éppenséggel nem vagyok egyedül. Igaz Kate és Elliot tudnak Ana-ról, és már volt alkalmuk is megismerkedni, de a többiek otthon, az égadta világon semmit sem tudnak róla.

   De akárhogyan is reagáljanak rá, azt nem fogom engedni, hogy bárki bántsa majd őt.

-          Bevallom félek attól, hogy nem fogják majd Ana-t elfogadni – szólalok meg kis idő eltelte után.

-          Ugyan, nincs mitől tartanod. Hiszen mindenkit az ujjai köré csavar, és ez nem lesz másként Seattle- ben sem – öntött lelket továbbra is belém. – Lehet, hogy az elején kissé furcsa lesz nekik, hogy van egy lányod, – aki bár nem is a sajátod, de még is úgy nevelted mintha az lenne... - de majd megszokják. És ha megtudják az egész történetet arról, hogy miként is került ő hozzád, akkor könnyebb lesz majd nekik elfogadni őt.

-          Igazad van, és köszönöm. – ölelem át hálásan.

   Nem is tudom elképzelni, hogy mi lenne velem, ha nem ismertem volna meg őt. Kate után ő az egyetlen személy akiben teljes mértékben megbízom. Bár neki sem szóltam a „vele” kötött szerződésről, de a ma történtekről mesélek neki, ami révén ő jó ötletnek tartja David ajánlatát.

-          Mami, mami! – ugrik a nyakamba Ana, amikor Holly-val és Chris-sel, Loren gyerekeivel belépnek a teraszajtón.

-          Szia kicsim – nyomok egy puszit az arcára. – Ugye jól viselkedtél Loren néniéknél?

-          Igen mami! – feleli. – Tegnap este vaníliás pudingot készítettünk, és Loren néni pedig mesét is olvasott lefekvés előtt, ahogyan te szoktál nekem.

-          Nem is emlékszem már, hogy mikor volt utoljára ilyen nyugodt és békés estém, mint a tegnap este. Most kivételesen Holly-ék sem veszekedtek, mint általában szoktak – veszi át a szót Loren, miközben a kiürült csészéket viszi ki a konyhába. – Gyerekek, azért jó lenne, ha átöltöznétek valami szárazabb ruhába, mielőtt mindent összevizeztek – szól vissza az ajtóból.

-          Tényleg öltözzetek át, ha ma már nem fürdötök a medencében – mondom én is nekik.

   Mire szófogadóan mennek fel az emeletre, ahova én is követem őket, majd néhány perc elteltével némi segítséggel, száraz ruhába öltöztetett gyerekekkel térek vissza a nappaliba.

   Még egy kis rövid idő erejéig, amíg mi Loren-nel a konyhában beszélgetünk, addig a gyerekek tévét néznek a nappaliban, azonban amikor az óra már öt órát mutat, elindulunk haza...

   A közös vacsora elkészítése után, a tévé előtt fogyasztjuk el azt, amely után nem sokkal később, a kanapén nyom el minket az álom...

   A hétvége hamarabb elérkezett mint ahogyan azt vártam, így a munkahét utolsó napján, azaz pénteken már nem megyek be dolgozni. Egész délelőtt a bőröndjeinkbe pakolok ki és be, majd amikor úgy érzem, hogy mindennel elkészültem, amivel kellett, átöltöztetem Ana –t egy egyszerű kis nyári ruhácskába, magamra pedig egy, az övé hasonló ruhadarabot öltök.

   Miután mindent alaposan átnézek, hogy elvan-e pakolva,és a bőröndjeinket is lecipelem a taxiig, aminél az ötvenes éveiben járó kicsit tömzsi férfi a segítségemre sietve pakolja be a azokat a csomagtartóba, néhány perc elteltével már a reptér felé haladunk.

   A reptérre megérkezve, épp hogy csak annyira van még időnk, hogy felhívjam Kate-et, hogy már úton vagyunk, majd amikor feljutunk a gépre, helyet foglalunk a helyünkön, és indulásra készen állva, akaratlanul is a holnapi nap jut az eszembe, és az, hogy újra látni fogom őt...