Prológus

Sziasztok. 

Kezdetnek egy prológussal szeretnék kedvezni nektek, csak hogy amikor az első részt hozom, ne akkor kelljen ezzel a pár sorral szembesüljetek. S valószínűleg, vagy az első vagy pedig már a második részben, kapni fogtok egy kisebb eseménydúsabb részlegű jelenetet. ;)

Az első fejezetet pedig, ha tudom, akkor igyekszem még ezen a héten hozni. De ha bármilyen változatosság következne be, azt a Chat - ben közölni fogom!

Remélem ez a kis részlet féleség, tetszeni fog majd nektek. :)

Love_Day

   Sétálni indulok, de nem tudom merre tartok. Vannak pillanatok, mikor már elbizonytalanodok, nem tudom hová tartozok, vagy kiben bízhatok.

   Egy kis idő elteltével beülök egy csendes kis kávézóba, ahol egy forró csésze teát rendelek. Amíg a teámra várok, kipakolom a pár hónappal ezelőtt vett laptopomat, és a selyem borítású – fedeles emlék könyvet. Amelybe a mindennapi érzelmeimet írom le.

   Lassan megérkezik a teám is, amely mellé nem kérek semmi mást. Egy aprót kortyolok a forró citromos nedűből, amely égető lávaként csúszik le a torkomon.

   Felnyitva a laptopot, a „Napló” címet viselő szöveges dokumentumot nyitom meg – amelyet talán, idővel egyszer majd átnevezek - , és újra gépelni kezdek, s közben kizárok mindent és mindenkit magam körül...

   „Kezdem úgy érezni, csak egy elveszett lélek vagyok.

Boldogtatalanság fátyla borítja be a testem, csak arra várok, hogy valaki fogja meg a kezem, mutassa meg nekem a helyes jövőhöz vezető utat.

   Szabadítsatok ki innen, hogy elfelejtsem a keserű múltat! – kiáltanám ki hangosan, hogy mindenki halja a segély kiáltásomat. De, még sem teszem.

   Pedig azt mondtam magamnak, hogy mostantól erős leszek, annak ellenére, hogy egyes egyedül vagyok és sírok. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól boldog leszek, és nem aggódok, annak ellenére, hogy akit szerettem, elvette minden boldogságom. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól a magam ura leszek annak ellenére, hogy titokban még most is szeretem őt.

   Azt mondtam magamnak, hogy mostantól megpróbálok túllépni azon a valakin akit szeretek, annak ellenére, hogy most is sírok, miközben gépelem mindezt és arra a valakire gondolok.

Nehéz azt tettetni, hogy boldog vagy, nehéz próbálkozni, és nem szeretni azt a valakit. Nehéz továbblépni, mikor úgy érzed, egyes egyedül vagy...

   Fekete tintával fehér lapra írok, sötét könnyem hull, pedig fényes nappal sírok. Kívül vidámság, arcomon mosoly ragyog, belül keserűség s magány foglya vagyok...”

   A kézfejemmel letörlöm a könnyeimet, majd mikor észre veszem, hogy a kávézó lassan kezd kiürülni, visszahelyezem a könyvet és a laptopot is a táskámba.

   Magam mögött hagyva némi pénzt a teám rendelése miatt, kilépek a kávézó ajtaján, és elindulok az egyik irányba.

   Nem zavar a késői idő, amely szerint már este nyolc óra is elmúlt. És ahelyett, hogy hazamennék és, otthon elmélkednék a holnapi nap miatt, egy gyönyörűen kivilágított parkba tévedek be, ahol az egyik pad háttámlájára felülve az égre emelem a tekintetem.

   Pár napon belül mégis találkozni fogok azzal a férfival, akit két évvel ezelőtt elhagytam, s akit, bár mind tudatlanul próbálok elfeledni, mégsem tudok.

   Vajon eszébe jutok-e még néha? Vagy azóta már a számtalan alávetettjei elfeledtettek engem, s ma már én is csak egy vagyok neki a sok fél között?

   Egyet azonban biztosan tudok, hogy nem engedem... hogy ha viszont látom, legyen akármilyen szív döglesztő is... lássa rajtam, hogy még mindig érzek iránta valamit, s ebben az új énem és az új életem nagyszerű segítségem lesz majd. Legalábbis ebben bízom.

   Nagyot sóhajtva, felállok ...éjfél van, júniusi nap, állok a bűvös hold alatt... majd végül ráveszem magam a haza indulásra...