Part 4

Egy mosoly, amely pillanatokon belül elillan

Kérdések sorai kavarognak a fejemben, miközben azt figyelem, amint a karjaimban lévő, göndör – szőke hajú kislány azzal a személlyel társalog barátságosan, aki miatt elmenekültem Párizsba. Aki miatt mindent magam mögött hagytam.

   Aki... aki úgy beégette magát a szívembe és az elmémbe egyaránt, hogy képtelen voltam őt kiverni a fejemből. Nem ment, pedig próbálkoztam.

   Amikor Ana lekéredzkedik az ölemből, megfogja Christian kezét, aki kérdő pillantással néz újra rám.

-          Mi az? – kérdem értetlenül, és visszafogottan.

-          Ana velem jöhet a süteményes asztalhoz? – kéri, én pedig akármennyire is tiltakozni szeretnék, nem tudok.

   Pedig legszívesebben a képébe vágnám, hogy hagyja békén a lányomat. De amikor Ana is kérőn néz fel rám, nem tudok nemet mondani.

   Mivel hang nem jön ki a torkomon, így sután csak bólintani tudok beleegyezésként. Ana örömében felsikkant, majd elkezdi maga után húzni Christian-t, aki nevetve készteti őt megállásra, csak hogy felvehesse őt az ölébe.

   A látvány akaratlanul is, de meghatott könnyeket csal a szemeimbe. Főleg akkor, amikor az eszembe jut, mikor Ana–t megismerhettem.

   Mindössze alig három éves volt, de már az első pillantásnál magával ragadott az angyali kis arcocskája, az apró ujjacskái és lábai. És az a tündérien aranyos mosolya, amit rám vetett.    Emlékszem, hogy milyen boldog érzés járta át a testemet, amikor az ölembe vehettem őt, és ő pedig az aprócska kis tenyerét az arcomra helyezte.

   Akkor, ott, abban a pillanatban elképzeltem, amint a saját gyerekemet tartom a kezeimben, akinek ugyanolyan szép szürkéskék szemei vannak, mint „Ötven árnyalatnak”, a haja pedig mint az enyém, gesztenyebarna.

   Visszatérve a valóságba, a kézfejemmel letörlöm a könnyeimet az arcomról, majd visszasétálva az asztalunkhoz, leülök a helyemre, és a tekintetemmel az Ana – Christian párost tüntetem ki.

   Meglep Christian viselkedése, amelyet a lányom felé mutat. Talán még soha nem láttam őt ilyennek. Mintha most lenne az az igazi Christian Grey, akit mindig is szerettem volna látni.

   Halkan elnevetem magam, amikor Ana egy habos süteményt nyom a számára még igencsak idegen férfinak az arcába, akit nem sokkal később hangosan ki is nevet. Christian szája is mosolyra húzódik, majd az egyik pillanatról a másikra, ő is egy habos sütit ken Ana arcára, aki ahelyett, hogy felsírna, vagy hogy hisztizésbe kezdene, egy újabb sütit dob a társaságában lévő férfinak, hangosan felkacagva.

   Gyöngyölien felhangoskodó kacagására rövidesen minden figyelem rájuk szegeződik, de senki sem fordul el, vagy kezdi helyteleníteni az esetet, sokkal inkább mosolyogva szemlélik a váratlan eseményt.

   Egyáltalán nem éreztem arra semmilyen késztetést, hogy rászóljak Ana–ra, és megszidjam, amit soha sem tennék... legalábbis szánt szándékkal biztosan nem.

   Lehet, hogy éppenséggel nem helyénvaló a mostani viselkedése, ahogyan Christian-nak sem... de mégis örömmel tölt el, hogy Ana ilyen vidám...

   Nem sokkal azután, hogy Ana-ék befejezték a sütidobálást, a Grey rezidencia egyik hálószobájába vezet be minket Christian. Feszültnek, és kissé ingerültnek érzem magam, mikor tudatosul bennem, hogy egy szobában vagyok vele. De az a tudat vigasztal valamelyest, hogy Ana is velünk van.

   Attól, hogy esetleg most láthatom az igazi, valódi önmagát, az még nem jelenti azt, hogy azon nyomban el is gyengülök előtte, még ha magamban ez így is volt, a nemrég történtek közepette...

   Mikor Ana–val a fürdőszobába lépek, látom amint Christian kifelé veszi az irányt a szobából, de mielőtt távozhatna, még visszafordul felém, mintha megérezné, hogy őt figyelem.

   Látom amint szólásra nyitja ajkait, amit rögvest be is csuk, majd minden szó nélkül kilép az ajtón.

   Vajon mit akart mondani? – merül fel bennem a kérdés, miközben segítek levetni Ana–nak a ruháját, akit nem sokkal később meg is mosdatok, majd tiszta ruhába öltöztetek, a hajába pedig a virágos hajráfot teszem. Még szerencse, hogy ide is hoztunk magunkkal váltás ruhát.  – gondolom magamban.

   Megfogva Ana kezét léptem ki a szobából. Mielőtt kiléphetnénk az udvarra, megjelenik mellettünk Christian, aki igencsak elmerenghetett valamin, mert neki ütközik az ajtónak, amelyet az öccse, Elliot nyitott ki ... vagyis befele.

   Körülbelül öt másodperc alatt tudom csak eldönteni, hogy nevetni kezdjek-e az ügyetlenségén, vagy éppen aggódni kezdjek el. De végül mégis az utóbbi mellett döntve engedem el Ana kezét, és Christian karja után nyúlok, hogy még véletlenül se essen hanyatt.

-          Bocs bátyó,  nem volt direkt – kérne elnézést Elliot, ha közben nem röhögné el magát. – Bocs, csak...

-          Inkább fogd be! – mordul rá Christian, akinek a szája szegletében ott van a mosoly.

-          Jól vagy? – kérdezem aggódva, miközben a kis sebet figyelem, amelyet éppenséggel az ajtó élének köszönhet.

   Majd az ajtó mellett lévő polcon lévő terítővel letörlöm a vért a homlokára. Legfeljebb majd kimosom, vagy veszek egy másikat! – gondoltam magamban, a terítőt látva.

-          Igen, jól vagyok – válaszolja, és az egyik kezével megfogja azt a kezemet, amellyel éppenséggel a sebéből folyó vért töröltem le.  – Köszönöm, Ana! – néz a szemembe.

   A gyönyörű szürke szempárja, ismételten örvényként szippantana magába, ha nem emlékeztetném volna magamat arra, hogy éppenséggel nem vagyunk egyedül.

-          Szívesen – felelem, és közben kihúzom a kezemet az övéből.

-          Ana, kérlek vacsorázz velem holnap! – kérlelő tekintete arra késztet, hogy egyezzek bele az ajánlatába, de a józan eszem azt súgja, hogy utasítsam vissza őt.

-          Nem lehet, Christian – mondom, és már épp azon vagyok, hogy kövessem Ana–t és Elliotot, akik időközben kettesben hagytak minket.

-          Miért nem lehet, Ana? – kérdi, miközben visszaránt, és újfent a karjaiban kötök ki.

   Próbálom magamat kiszabadítani a vaskarmai közül, de nem járok sikerrel, holott közben a belső ördögi énem hátra és előre szaltót hány, amiért újra „Ötven árnyalat” tart a karjaiban.

-          Annyira hiányoztál, hogy azt el sem tudnád hinni – mondja a szemeimbe nézve, amelyekből tudom, hogy őszintén beszél. – Ez a két év nélküled, maga volt a poklok – pokla. Éjjel – nappal csak rád gondoltam, és a hiányod kishíján meg is ölt.

   A szavait hallva a lélegzetem a bensőmben szorul, és akármennyire is be szeretném fogni a fülemet, hogy ne halljam a hangját, mégis, elindít bennem valamit... valamit, amire jelen pillanatban, nem tudok egy ésszerű magyarázatot sem találni.

   Mégis mire akar ezzel kilyukadni? Lehetséges volna, hogy ő is ugyanannyira szenvedett, mint én? Nem! Ez lehetetlen! Nem létezhet az, hogy ő is ugyanazon ment volna keresztül mint én.

   Nem akarok hinni a fülemnek. Még akkor sem, ha az igazat mondja. Egyet tudok... még pedig azt, hogy minél előbb távol kell kerülnöm tőle.

-          Kérlek engedj el! – suttogom halkan.

   A kérésemnek eleget téve elenged, mire én felkapva a ruhám szélét, magam mögött hagyom őt.

   Amint Kate-ék társaságához érek, lehuppanok az egyik székre, majd az asztalon lévő teli pezsgős pohár tartalmát egyből a szám elé emelem.

   Mégis mi a fészkes fenének kellett neki azokat mondani, amiket mondott? Miért nem tudta egyszerűen magában tartani? Vagy a jobbik esetben, miért nem tudott volna békén hagyni engem? – ordítom magamban a kérdéseket, miközben még egy pohár pezsgőért nyúlok...

Sziasztok!
Íme itt is van az újabb rész, amely szintén csak rövidke lett. De ha tudok, akkor még a hétvégén megpróbálok még egy részt hozni. De ezt nem tudom száz százalékosan garantálni. :/

Az előző fejezethez írt kommentekre válaszoltam, amelyeket nagyon szépen köszönök is. :)

S csak remélni tudom, hogy ez a fejezet is tetszeni fog nektek, a rövidség ellenére is. 

Kellemes és szép estét kívánok. :)

Love_Day