Part 7

Sziasztok. Szörnyen érzem magam, amiért eddig várakoztattalak titeket a friss fejezettel, de még mindig nincs megjavítva a gépem, és már nem is hiszem, hogy az idén kész lesz. Azonban most, hála a nővéreméknek, amiért kölcsön adták a laptopjukat arra az időre, amíg a gépünk a szervizben van. Így, bár némi nehézség árán, de egy rövidke kis fejezettel tudok most nektek szolgálni, így a karácsony előtti napon. 

A "bétámnak" - Dóry - nak hálásan köszönöm, hogy ki tartott mellettem, és segítségemre sietvén, megosztotta veletek a problémámat! Köszönöm! <3 - És természetesen, mindenki másnak is hálával tartozom, akik kitartottak mellettem, és nem hagytak el, vagyis, hogy a blogomat nem hagyták el. :) Legalábbis ebben bízom, és reménykedem!

Na és akkor jöjjön most a fejezet:

Amikor úgy érzed, hogy na akkor dehogy...

A délelőtti órákban, amíg az ebéd készül a tegnapi esküvő díszleteinek lassacskán hűlt helye van már, köszönhetően a felbérelt alkalmazottaknak, Ana-val csatlakozunk az ebédlőben lévő Grey családhoz, akik közül csak egyetlen egy személyt hiányolok igazán. Még pedig Christian-t. Kissé furcsának találom, hogy hajnal óta még a színét se láttam. Azonban mielőtt feltehetném, csak úgy mellékesen a kérdést, a holléte felől, Greace közli velem, hogy sajnálatára a fia visszatért a lakásába, így csak ő, a férje, és Mia fog velünk ebédelni, amelyre ő maga tartott itt minket.

Evés közben egy olyan érzésem támad, mintha ez egy szokványos vasárnapi ebéd volna, de ha úgy vesszük, az is, annyi különbséggel, hogy most én és a kis Ana is az asztaluknál ülünk.

Greace kérésére a Párizsban töltött két évemről mesélek röviden. Említésre kerül a munkahelyem, és Ana igazi szülei is, akikről csak kevés információt osztottam meg velük, nem úgy, mint Christian-nal.

Mint kiderül, Mia Greace példáját követve elkezdett az orvosira járni, amelyet mosolyogva és figyelmesen hallgatok.

Az ebéd befejezése után megköszönöm a vendéglátást a részükről, majd elköszönve tőlük, barátnőm, Kate fehér cabriójába bepattanva, indítok is az egykori közös lakásunk felé...

***

Hétfő délelőtt, Ana-val a helyi boltból vagy két heti kajával felszerelkezve térünk vissza a lakásba, ahol nek is állunk közösen az ebéd készítésének, ami közben gyerekdalokat éneklünk. Délután, amíg ő alszik, addig én a leendő könyvem írásába kezdek, amibe úgy belemerülök, hogy észre sem veszem az idő múlását. Csak akkor eszmélek fel, amikor a csengő megszólal, aminek a hangjára Ana is felébred, aki amint kimászik az ágyból, az ölembe kéredzkedik föl, majd vele együtt sétálok az ajtóhoz, amelynek a túloldalán Mia-val találom szembe magam.

-          Sziasztok! – köszön, miközben átlépi a küszöböt, és a kanapéhoz sétál.

-          Szia! – köszönünk neki vissza, becsukva az ajtót. – Esetleg valami innivalóval vagy egy kis csirkemell salátával megkínálhatunk? – kérdezem barátságosan, felé fordulva.

-          Nem kérek semmit, köszönöm. – feleli – Azért jöttem, mert a bátyám elárulta, hogy ma este együtt vacsoráztok, én pedig önként vállalkozom arra, hogy vigyázok a kicsi Ana-ra.

-          Szóval elmondta neked – motyogom az orrom alatt zavartan.

-          Ki az, akivel vacsorázol, mami? – kérdezi meg Ana, hatalmasra nyitva kék szemeit.

-          Azzal a bácsival, akivel Kate néni esküvőjén játszottál. Tudod, amikor egymást dobáltátok sütivel – magyarázom, mire hatalmas mosoly jelenik meg az arcán, amikor a Christiannal való játékukat említem meg.

-          Jaj, de jó! Találkozhatók vele én is? – kérdi csillogó tekintettel.

Istenem! – fogom meg gondolatban a fejemet. – Hogyhogy nem gondoltam én erre? Hogyhogy nem vettem számításba azt, mi lesz akkor, ha összebarátkozik Christiannal? – kérdem magamtól, miközben valami válasz után kutatok a gondolataim közt.

-          Majd a mami megkérdezi tőle, jó? – reagál helyettem Mia, akinek a tekintetében vagy ezernyi kérdést vélek látni, amiket vagy nem akar feltenni, vagy nem akar Ana előtt megostromolni velük.

-          Jó! – nyomja az „ó”-t hosszabban, majd lekéredzkedve az ölemből, a kanapéra mászik föl. – Mami, nézhetek mesét?

-          Persze – bekapcsolom a tv-t, és a mese csatornára kapcsolok, ahol épp a Hamupipőke kezdődik.

Ana-t a tv előtt hagyva, intek Mia-nak a konyha felé.

-          Úgy tudtam, hogy Christian nem igazán osztja meg másokkal, hogy kivel és mikor találkozik – jelentem ki, miután helyet foglalunk az asztalnál.

-          Ez így igaz, de a mi kapcsolatunk más, mint a többi testvérpáré. Talán azért, mert mi nem vér szerinte, hanem csak fogadott testvérek vagyunk. Ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Christian-nal való viszonyom sokkal erősebb, mint Elliot-tal. De főleg azóta, mióta ti szakítottatok...

Egyrészt a szavába szeretnék vágni, mert nem akarok róla beszélgetni, másrészt pedig hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, ő miként élte meg a szakításunkat. Holott annyit már tőle is tudok, hogy neki is éppen annyira fájt, mint ahogyan nekem. De mégis olyasvalakitől szeretném hallani azt, hogy Chrtistian mit élt át ebben a két évben, akit igazán közel enged magához.

Így tehát mégsem szakítom félbe, helyette érdeklődbe hallgatom minden egyes szavát és mondatát.

Időnként, alig tudom visszatartani magam attól, hogy a szavába vágjak, és megkérjem: ne mondjon többet. De megesik az is, hogy összeszorult torokkal hallgatom őt, miközben magamban próbálom megemészteni a történteket.

Soha nem hittem volna, hogy az a férfi, aki rabul ejtette a szívemet, így magába fordul, mint ahogyan azt Mia meséli.

Tényleg képes volt csak úgy lelépni másfél hétre, hogy a munkáját is elhanyagolta, és közben mindenkivel megszakította a kapcsolatot? Tényleg képes volt arra, hogy megüsse a fivérét, aki azt merészelte neki mondani, hogy megérdemelte azt, hogy elhagytam?

Még is mi a fene ütött beléjük?

De legfőképpen Elliot-ba, akiről tulajdonképpen el sem tudtam volna hinni, hogy képes így felhúznia a testvérét.

Na de azért Mr. Tökélyt se hagyd ki, aki meg aztán meg is ütötte Elliot-ot! – szólal meg a tudatalattim, aki ugyanolyan bosszankodó képet vág, amint amilyennek én érzem magamat belül.

Azt már tudtam, hogy erősen védelmezett az idő alatt, amíg mi... mi együtt voltunk, de messze nem hittem volna, még a legvalótlanabb álmomban sem, hogy miattam képes lesz megütni a testvérét, akit szeret.

De mégis miért tette ezt Christian, ha hagyott elmenni? Nem azt mondta neked, hogy magát hibáztatja, amiért hagyott téged elmenni?! – húzza fel a szemöldökét morcosan a tudatalattim.

Ez igaz. Valóban ezt mondta, én én éreztem, és láttam is a tekintetében, hogy őszintén vallott nekem akkor, múlt hajnalban...

-          ... és ami a legfurább volt, hogy amikor az újságírók faggatni kezdték őt rólad, és a kapcsolatotokról, azt vallotta, hogy... – amíg továbbra is figyelmesen hallgattam őt, egyszer csak félbehagyja a mondatot, amely még inkább felkelti a kíváncsiságomat.

Mégis mit vallhatott ő rólunk?

-          Mit Mia? – kérdezem... de ő továbbra sem hajlandó folytatni a megkezdett mondatot.

-          Sajnálom, nem tehetem. Ezt tőle kell megkérdezned. Már így is túl sokat mondtam el neked, amit hiába tettem szívesen, és ítéltem is tulajdonképpen helyesnek, de amit mondott, azt a bátyámtól kell hallanod – néz bocsánatkérően a szemembe.

-          Értem. És köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem – suttogom halkan, amikor köszönetképpen megölelem.

-          Imádom a bátyámat, és bár lehet, hogy ki fog nyírni, ha megtudja, hogy meséltem neked arról, miként viselkedett ebben a két évben, de nagyon megkedveltelek téged Ana, és szeretném ha ti ketten, egymásközt igazán rendezni tudnátok a dolgokat, amelyeket vagy kihagytatok, vagy elszúrtatok. Mert igaz, hogy Christian eléggé fafejű tud lenni, de te is ugyanannyira hibás voltál, mint ő.

A szó a torkomra forr, amikor Mia azzal szembesít, hogy én is hibás voltam abban, hogy véget ért a kapcsolatunk Christiannal.

-          Nem akartalak, és akarlak megbántani, de egy kapcsolatban ahhoz, hogy így szétszakadjon, két ember kell. Igaz, nem tudom igazán, hogy mi miatt hagytad el őt pontosan, csupán annyit árult el Christian, hogy ő érzelmileg és bizalmilag túl keveset adott neked, amit nyilvánvaló, hogy egészen rosszul tett, holott közben mindössze csak téged szeretett volna megvédeni a múltjában történtektől, de legjobban saját magától, annak ellenére is, hogy nagyon sokat jelentettél, és jelentesz is neki. Nem akarlak rábeszélni semmi olyanra, amit nem szeretnél, de arra kérlek, adj még egy esélyt a bátyámnak, hogy megmutathassa, mennyit is jelentesz neki – kéri, és bátorítóan a karomra teszi a kezét, majd engem magamra hagyva a gondolataimmal, csatlakozik a mesét néző kislányhoz....

to be continued...

Bocsánat, amiért most csak ilyen rövid résszel szolgálok nektek, és hogy ebben a részben sem volt a vacsora pillanat, de amit eredetileg szerettem volna írni, azt mostanra átfontoltam bétám - Dóry - segítségével, akinek az ötleteivel szerencsés módon most igazán megjött az íráshoz a kedvem. Remélhetőleg még az idén... azaz még ebben az évben megkapjátok a 8. fejezetet, amely most már valóban a vacsoráról fog szólni. :)

Az előző fejezethez írt kommenteket nagyon szépen köszönöm: Névtelennek; Reni - nek; Gina-nak; Orsy-nak és Forci -nak! (Akiknek a kommentjeikre már válaszoltam is.) És a kattintásokat is nagyon szépen köszönöm.:)

Végül, búcsúzóul az alábbi képpel és dallal szeretnék mindenkinek, Vidám és Kellemes Karácsonyi ünnepeket kívánni!

(Meglehet, hogy nem mindenki rajong értük a származásuk miatt, vagy éppen nem kedvelik a zenei stílusukat... de én hiszem, hogy ez a dal sok mindenkinek elnyeri majd a tetszését... vagy mégsem.)

Szeretettel: Love_Day