Part 8

Sziasztok. Ahogyan ígértem is, itt is van a friss fejezet! Amelyben végleg - igazán történik is valami. A javításokért pedig ezer köszönet bétámnak - Dóry - nak! :) És mielőtt olvasnátok a fejezetet, szeretnék előre szólni, hogy egy bizonyos helyszínt a könyvből vettem át, és ez miatt lehet hogy olyan érzésetek lesz majd, mint a "deja vu". De nyugalom, minden más a fejezetben a saját ötletből alakult ki, és fogalmazódott meg! :) Na de most már nem is szaporítanám tovább a szót. Kívánok mindenkinek kellemes olvasást, és jó szórakozást az alábbi fejezethez! ;)

Vacsora "Ötven árnyalattal"

(Ajánlott)

Alig hét óra előtt öt perccel, hogy Taylor megérkezik értem, akit kedvesen és mosolyogva köszöntök. Ugyan úgy nézett ki, mint mindig, vagyis semmit sem változott azóta amióta utoljára láttam őt.

Ő kinyitja előttem az Audio SV –t, és amikor beszállok a kocsiba, észreveszem őt. Christian Grey. Fekete öltönyt visel, ugyan azzal a szürke nyakkendővel, amellyel... amellyel legelőször kötözött meg. A röpke emlék gondolatára egy hatalmasat nyelek, és akaratlanul is az ajkaimba harapok.

-          Ne rágcsáld az ajkad, Anastasia! – szól rám, vágyakozóan szürke szemeivel.

Teljesítve kérését nem rágcsálom tovább az ajkamat, de a tekintetemet elszakítom az övéitől. Amint bekapcsolom a biztonsági övemet, Taylor indít, majd besorol a forgalomba.

-          Szia. – köszönök halkan, de ő még így is meghallja.

-          Szia. Gyönyörű vagy. – mondja, miközben az ölembe nyugvó jobb kezemért nyúl, majd egy csókot lehel rá.

-          Köszönöm. – felelem kihúzva a kezemet az övéből, amelyet össze is kulcsolok az ölemben.

-          Hogy vagy? – kérdezi lágy hangon.

-          Jól, és te?

-          Én is. – mondja halkan, és újra megérzem a kezét az enyémeken.

Jaj ne! Nem akarom, hogy hozzám érjen, mert félő, elgyengülök mellette, és még nem tudom, hogy mit is akarok most. Hallgassak –e a szívemre, ami azt sugallja, hogy adjak egy esélyt neki, vagy inkább az eszem jobbik felére, amely pedig azt mondja, hogy fussak el, ameddig még csak lehet.

-          Christian, kérlek ne... – kérem, megpróbálva kihúzni a kezeimet az övé alól.

-          Sajnálom. – suttogja, és már a keze a saját ölében nyugszik.

Az út további részében egyikünk sem szól egy árva szót sem, azonban a kocsit a hangfalakból szűrődő zene tölti be.

Nyugtatóan hat rám, és teljesen elvesztem magamat a dalban, amely ismeretlen számomra, de mielőtt megkérdezném Christian-tól, hogy mi is ez, a szó a torkomra forr, amikor az arcára esik a tekintetem.

Annyira szomorúnak, elkeseredettnek látom, mint tegnap hajnalban, ott a konyhában. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna őt így. És a tudat, hogy most ezeket az érzelmeket látom az arcán, engem is elszomorít.

Két részem dacol egymással jelen pillanatban: az egyik közelebb kúszna hozzá, és szorosan magához ölelné őt, és soha el nem engedné, azonban a másik pedig nem törődően bámulna kifele az ablakon. Legyűrve a késztetést, hogy akárcsak meg is érintsem, a tekintetemet a kocsi ablakára szegezem, és úgy nézem a kivilágított épületeket...

***

Taylor a járda mellé húzódik, és megáll, bár még a városban vagyunk, majd kinyitja az ajtót, én pedig kiszállok. Melegen, szinte atyáskodva mosolyog  amitől biztonságban érzem magam. Én is rámosolygok. Eközben Christian körbekerüli az autót, és megfogja a kezemet. Fürkésző pillantást vet Taylorra, aki szenvtelenül néz vissza rá, nem árul el semmit a tekintete.

Amíg én az előttünk magasló épületet tüntetem ki figyelemmel, hallom, hogy Christian és Taylor halkan pusmognak valamiről, azonban akármennyire is próbálok fülelni, akkor sem értem őket.

-          Rendben Uram. Miss Steele, Mr. Grey. – biccent, majd visszaülve a volán mögé, pillanatokon belül el is hajt az étterem elől.

-          Még soha nem voltam itt. – motyogom halkan az orrom alatt, elámulva a helytől.

Fa székek, vászon abroszok és a falak ugyanolyan színűek, mint Christian játszószobájában. Mélyvörösek. Helyenként aranyozott tükrök, fehér gyertyák és karcsú vázákban fehér rózsák. A háttérben Ella Fitzgerald búg arról a szerelemnek nevezett dologról. Nagyon romantikus. – mormogom magamban.

Egy, körülbelül a húszas éveiben járó fiatal pincér kísér minket egy kétszemélyes asztalhoz, egy kis beugróban.

Christian mindkettőnknek rendel, miután beleegyezem abba, hogy ő válasszon.

-          Mindketten hátszínt kérünk, közepesen átsütve, bearni mártással, ha van, sült krumplival, párolt zöldséggel, ami a chefnek van, és kérem a borlapot is.

-          Természetesen, uram.

A pincért lenyűgözi Christian kissé hűvös, higgadt hatékonysága. Elsiet, de alig pár perc múlva vissza is tér a borlappal.

-          Egy üveg Barossa Valley Shirazt kérünk. – mormogja Christian.

-          Uram.  – feleli, meghunyászkodva a pincér, és visszavonul.

Addig, amíg a rendelésünket várjuk, eleinte mind a ketten némán és kifürkészhetetlen tekintettel meredünk a másikra, mígnem ő szólal meg először.

-          Milyen Párizs, és az új munkád?

-          Párizs gyönyörű, pont olyan amilyennek mindig is képzeltem. A munkám jó, érdekes.

-          Érdekes?

-          Igen az – mondom megvonva a vállamat, és tovább folytatom. – Lehet, hogy másnak nem tűnik annak, de nekem igen. Szeretem, mert az által, hogy elolvasom a műveket, egy olyan világban találom magamat, amelyről még álmodni sem mertem volna. Lenyűgöz, hogy hány fajta stílussal találkozhat az ember, amikor elolvas egy – egy beküldött művet, amelyek hol tragikusak, hol vidámabbak... de a lényeg, hogy ha áttudja érezni az olvasó az éppen adott mű szereplőinek érzéseit, vagy ha azonosulni tudnak velük, akkor az már fél siker...

Annyira belemerülök a munkámmal járó élmény mesélésébe, hogy észre sem veszem, amikor a pincér leteszi elénk a Christian által választott menüt, és bort.

Amikor a mondandóm végére érek, meglepetten vizslatom a velem szemben ülő gyönyörű férfit, akinek ragyogó szürke szemei engem figyelnek. Érzem, hogy elfogok pirulni, éppen ezért a tányéromra szegezem a tekintetemet.

Felemelem a kést, és a villát, és vágok a steakből. Összefut a nyál a számban, olyan finom. Velem egy időben Christian is elkezd enni. A zene közben megváltozik, lágy hangú nő énekel a háttérben, szavai visszhangoznak a gondolataimban.

Christianra pillantok, és ő is engem figyel. Éhség, vágyakozás, és félelem, egyetlen forró pillantásban egyesül.

Félelem? Még is mitől fél? – teszem fel a kérdést magamnak, hol ott tudhatnám, hogy erre egyedül csak is ő tudná megadni a választ, éppen úgy mint a többi fel nem tett kérdésemre...

-          Tudod, ki énekel? – kérdezem.

Hallgat és figyel.

-          Nem... de jó, bárki legyen is.

-          Nekem is tetszik.

Erre a mondatra megjelenik arcán egy lélegzetelállító mosoly, melynek a látványára adott  reakciómat igyekszem leplezni.

-          És, milyen a főnököd?

-          Kicsit szigorú, de jó fej. Néha az apámra emlékeztet. – felelem, ismételten vállat vonva.

-          Értem.

-          És a te munkádban, minden rendben?

-          Igen, mint általában mindig. Nemrég pofoztunk helyre egy régi gyár épületet, amelyből gyermekotthont alakítottunk ki azoknak, kik árván maradtak.

Mégis hogy viselkedhetett ez a kedves és jólelkű férfi úgy,  amiért akkor elhagytam?

-          Ez igazán kedves tőled. – mondom ki, amit így is gondolok.

-          Úgy gondolod?

-          Igen. De ez alapjából véve is nyilvánvaló tény, Christian. Egy olyan lehetőséggel ajándékoztad meg azokat a gyerekeket, amilyenről ők csak álmodni mertek. És neked köszönhetően mindannyian jó útra térhetnek, ha élnek a tőled kapott lehetőséggel.

A hangomból tisztelet árad ki, mert valóban így is érzek most...

Tiszteletet érzek azért, amiért önzetlenül segíteni próbál az olyan gyereken, mint amilyen ő is volt egykoron.

-          És azóta volt – van valakid? – teszi fel a kérdést, aminek hallatára ráemelem a tekintetemet.

Látom amint a kérdés során mintha egy hatalmas gombócot igyekezne legyűrni a torkán. Ennyire kellemetlen avagy rossz volt neki feltenni ezt a kérdést?

Te most komolyan ennyire ostoba vagy? – kérdi belső felem, és úgy tekint rám, mint egy fogyatékosra. – Hát nem elmondta már neked százszor, hogy szeretné veled újra kezdeni? - De igen, mondta már! – vallom be.

-          Nem, nem volt, ahogyan most sincs. – felelek a kérdésére. - De gondolom, neked igen. -  jelentem ki csak úgy mellékesen, és a tudattól mintha egy tőrt döfnének a szívembe.

Még is mi a fenéket hadoválok én itt? – kérdem magamtól értetlenül.

Végül is ő Christian Grey, akinek mindig voltak alávettjei, akik akkor elégítették ki az ő vágyait, amikor azt megparancsolta. Az volna a hihetetlen csoda, ha azt mondaná, hogy nem volt senkije sem azóta, mióta én elhagytam őt...

-          Nekem sem volt senkim. – feleli nyugodt lágysággal a hangjában.

A válasza hallatán döbbenten meredek az arcára, keresve rajta bármilyen utalást arra, ami azt mutatja, hogy nem mond igazat.

Tényleg létezne olyan, hogy nem volt azóta senkivel sem? Nem. Nem lehet. Ez nem vallana rá.  – Hitetlenül próbálok átlátni rajta, de nem járok sok sikerrel.

-          Kérlek ne néz rám ilyen hitetlen tekintettel. Ugyan is az igazat mondtam. – szól rám. – Nyilvánvalóan arra gondolsz most, hogy az előtted való életem miatt, a mostani válaszom a kérdésedre nem lehet igaz. Pedig az, hidd el!

-          De, hogy lehet ez? Hisz...

-          Hogy hogyan lehetséges ez, Anastasia? Hát nem figyelsz te rám? – rázza meg a fejét, fájdalmas tekintettel. – Pedig amióta újra itthon vagy, ahányszor találkoztunk, mindig elmondtam neked, hogy szeretnélek vissza kapni. Nem?

De! – felelem magamban – Istenem, miért nehezíted meg a dolgomat? Miért kellett újra az utamba állítanod őt?

Akarom őt, és vágyom is rá minden egyes porcikámmal, de nem lehetek az övé  még akkor sem, ha minden egyes szavát komolyan gondolja. – Miért nem? – kérdezi a tudatalattim  kíváncsian. – Mert... mert félek, hogy újra összetör majd bennem valamit, amit a kis Ana szeretetével sikerült megragasztanom. És mert félek, hogy egyszer csak elhagy, amiért nem tudok eleget tenni az elvárásainak.

-          Igen, emlékszel rá. Látom az arcodon, és a tekintetedben is. – folytatja tovább, miközben az asztal fölött az egyik kezemért nyúl, és a sajátjai közé veszi. – Veled mindent más színben láttam Ana. Melletted az lehettem aki eddig sohasem.

-          Ne! Ezt hagyd abba! – rántom ki a kezemet hirtelen az övéiből.

-          Nem tehetem. Azt akarom, hogy tudd, kellesz nekem. Most és mindig, mert csak veled lehetek egész.

-          Nem lehetsz az velem, hiszen én nem tudok neked az lenni, aki akarod, hogy legyek.

-          Dehogynem. Te pontosan az vagy, aki akarom, hogy légy!

-          Nem. – próbálok ellenkezni a szavaival, de nem megy...

-          Örülten sajnálom, hogy akkor aznap úgy viselkedtem veled, de annyira felhúztál, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a józan eszemnek, és lám, hova jutottunk. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és meg nem történté tenném. A hibám miatt azzal bűntettet engem a sors, hogy elvett téged tőlem. De bármit megtennék, és megadnék azért, hogy visszakapjalak. Kellesz nekem!

Az arcomat forró könnyek lepik el, amelyeket már hiába próbálok visszapislogni, nem megy. Miért kellett neki ezeket mondani? Miért nem hagy már békén, és felejt el?

Miért kell neki bennem is bűntudatot kelteni?

-          Az én hibám is, hogy így történt. – suttogom, halkan szipogva, és mielőtt a szavamba vághatna, tovább beszélek. – Mind a ketten hibáztunk akkor este. Ha kimondtam volna a biztonsági szót, akkor talán még ma is... vagy ki tudja, hogy mi lenne velünk. – rázom meg a fejemet tehetetlenül. – Vagy ha nem élem bele magamat túlságosan, hogy az én kedvemért akár meg is változhatsz... egyszerűen túl sokat képzeltem, és vártam volna el tőled. Meg akartalak változtatni, holott olyannak kellett volna elfogadnom téged, amilyen vagy, de nem ment. Képtelen voltam rá, mert túlságosan is gyenge voltam hozzá, most már belátom. – mondom, miközben letörölve a könnyeimet az arcomról, felállok az asztaltól.

Ő is feláll, és amikor megpróbálna közelíteni felém, a kezeimmel megállásra kényszerítem őt.

-          Kérlek ne gyere közelebb!

-          Ana...

-          Kérlek! Ha tudnád, hogy hányszor kívántam ez alatt a két év alatt, hogy ugyanezeket a szavakat halljam tőled, amit most. Ha tudnád, hogy hányszor kívántam azt, bár velem lennél... De emellett féltem is, hogy mi lesz, ha újra szemtől – szemben leszek veled.  Amikor elhagytalak, olyan szörnyű fájdalmat éreztem a szívemben, mint még soha. Bennem akkor összetört valami, amelyet sem az idő, sem pedig a tér nem tudott begyógyítani. Akármennyire is szeretném én is, hogy meg nem történté tegyük azt a napot, mégsem hiszem, hogy végig tudnám csinálni még egyszer... – majd azzal kezembe veszem a táskámat, és elindulok a kijárat felé.

-          Ana! – szól utánam Christian, de én mintha meg sem hallottam volna, lépek tovább.

Amint kiérek az utcára, a hideg szél miatt összehúzom magamat, majd az utcát kezdem el fürkészni egy esetleges taxiért.

Alig néhány perc telik csak el, amikor Christian megjelenik mellettem. Szemei kétségbeesettek és egyben dühös szikrákat szórnak felém, miközben megragadja a derekamat, és magához ránt, amely során a szívem kihagy néhány ütemet, és a lélegzetem is elakad. Érzem bódító illatát. Épp hogy csak visszatudom magamat tartani attól, hogy az ajkaira vessem magam.

Próbálok szabadulni vaskarmai közül, de ő erősebb nálam.

-          Engedj el... – suttogom halkan, könyörögve.

-          Nem megy... nem tudlak elengedni. – suttogja vissza.

-          Kérlek. – kérem, mire ő fájdalmasan megrázza a fejét.

-          Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy szeretsz? – kérdezi, és én akármennyire is igyekszem nemet felelni, még is igennel felelek. – Tudnom kell, hogy még mindig szeretsz –e. Mondd ki! Mondd a szemembe, ha már nem így van! – utasít.

-          Az akkor sem változtatna semmin. Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a dolgokat.

Fáj látnom azokban a gyönyörű szürke szemekben azt a szomorúságot és fájdalmat, amelyeket én okoztam a szavaimmal, de erősnek kell maradnom. Nem törhetek ismét darabokra, legalábbis nem előtte.

-          A fenébe is, Ana! Miért csinálod ezt? Miért kínzod mind a kettőnket? Mondd! – csattan fel idegesen, miután el enged. – Hát nem érted, hogy azt akarom, hogy velem légy? Hogy bármit megteszek, csak légy ez enyém? Tudom, és látom rajtad, hogy te is ugyanúgy vágysz rám. Ahogyan azt is látom rajtad, hogy még mindig szeretsz.

-          Igen, szeretlek! Ezt akartad hallani? Ezt? – kiáltom nem törődve a mellettünk elhaladó járó kellőkkel  miközben most már én is kezdek ideges lenni. – Azt hiszed, hogy nekem ez olyan könnyű? Hát nem az! De értsd már meg végre, hogy nem akarom... hogy még egyszer bánts, és fájdalmat okozz nekem! Nem tudnám még egyszer elviselni, hogy.... – és a hangom hirtelen elcsuklik, a könnyeim pedig megállíthatatlanul folynak végig az arcomon.

Christian újra megragad, és szorosan magához ölel.

-          Óh, édes Anám! Shhh... ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne okozzak többé fájdalmat neked, csak adj egy esélyt nekem, mert nélküled semmi és senki sem vagyok... – suttogja, miközben lecsókolja az arcomról a könnyeimet, míg végül az ajkaival megérinti az enyémeket.

Gyengéden de, még is kétségbeesetten csókol, mint aki attól tart, hogy pillanatokon belül ellökhetem őt magamtól. Így is tennék, ha a józan eszemre hallgatnék, de oly régóta vágytam már rá, és arra, hogy ismételten érezzem az ajkait az enyémeken. Hirtelen felindulásból, az ujjaimmal a hajába túrok, és még közelebb húzom a fejét, miközben viszonozom a csókját.

-          Istenem, hogy mennyire hiányzott már ez... – suttogja az ajkaimba.

Azonban mielőtt újra megérezhetném ajkait az enyémeken, a telefonom csörgése miatt ellököm őt magamtól. Kivéve a készüléket a táskámból, lenyomom a hívás fogadó gombot, és beleszólok....

to be continued...

Na, hogy tetszett? Remélem, hogy tetszett, és hogy le is fogjátok majd írni a véleményeiteket, mert azoknak igazán - nagyon örülnék. :)

Az előző fejezethez írt kommentárokat nagyon szépen köszönöm!

Legyen szép és kellemes estétek!

Szeretettel: Love_Day