Part 9

Sziasztok. Íme itt is van a friss fejezet, amely a bétám szavaival élve, most olyan kis érzelmesre sikerült. Remélem, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseiteket. :) Az előző részhez írt kommentárokra már válaszoltam, amelyet ezúton is szeretnék megköszönni: Orsy-nak; Reni-nek és Forci-nak! :)

Kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Szeretettel Love_Day

A kórházban

Olyankor,  amikor azt kívánjuk, hogy bár gyorsabban telne az idő, akkor természetesen mindig csak lassabban telik. Olyankor, amikor azt szeretnénk, hogy egyes dolgok megtörténése csak egy rossz rémálom legyen az életünkben, még sem lesznek azok. Pedig mennyivel másabb lenne minden, ha nem kéne rádöbbenünk arra, hogy ami rossz, ami nem helyénvaló, az maga a valóság.

A félelem és az aggodalom érzése a rabjává téve gyötört attól a perctől fogva, amióta fogadtam Mia telefonhívását.

Elég volt csupán kiejtenie azt az egyetlen nevet, amelynek hallatán, már tudtam, hogy valami baj van. A könnyeim folynak, míg az egész testem az idegességtől rázkódik  amelynek az elmúlását, még Christian sem tudta elősegíteni.

Ha belegondolok abba, hogy... – Nem! Nem és nem! Még gondolni se merj arra, Ana! – förmed rám a tudatalattim!

-          Shh... minden rendben lesz. – suttogja nekem a nyugtató szavakat Christian, miközben vigasztalóan ringatni kezd az ölélésében.

-          Ezt nem tud-ha-tod. Hi-szen, még azt sem tud-juk, hogy mi is tör-tént va-ló-jában. – hagyják el –e szavak akadozva a számat. – Mi-mi van, ha még-sem le-lesz i-gaz-ad?

-          Ne gondolj mindig a legrosszabbra. Minden bizonnyal még az anyám is bent tartózkodik, és ő minden tőle telhetőt megfog tenni annak érdekében, hogy ne legyen semmi komolyabb baja Anának!

-          Ha...

-          Nem! Ne is próbálj bármilyen ellenvetést felhozni, Ana! Minden rendben lesz! – mondja, ellentmondást nem tűrő hangon, és bár máskor legszívesebben vitába szálltam vele, most azonban nem vagyok erre képes. Nem most, amikor Anáról van szó.

Néhány perc múlva, amint a taxi leparkol a kórház előtt lévő parkolói sávban, Christiant magam mögött hagyva rohanok be az épületbe, ahol idegesen szólok rá az információs pultnál levő nőre.

-          Nemrég hoztak be önökhöz egy kislányt, fulladásos panasszal. Merre találom őt? – kérdem, de amikor szemben találom magamat az unatkozó tekintetével, épp hogy csak szólásra nyitnám a számat, amikor meghallom, Mia hangját.

Oldalra fordulva, a Sürgősségi Osztály címet viselő ajtó előtt pillantom meg őt. Sietős léptekkel, alig pár másodperc múlva előtte is termek, majd a vállánál megragadva kérem őt, hogy mondja el, mi is történt pontosan.

-          Olyan hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban, még együtt kacagtunk a mesén amit néztünk, a másikban pedig meg már arra eszméltem fel, hogy megállás nélkül köhögni kezd. Megitattam, de továbbra is köhögött, majd amíg felhívtam anyát, ő elájult. Ezután ki is hívtam a mentőt, akikkel itt kötöttünk ki. Annyira sajnálom, Ana. – bűnbánóan néz a szemembe könnyes szemmel, majd Christianhoz bújik, aki vigasztalóan simogatni kezdi a hátát...

Egyetlen egy szó, vagy mondat sem tudja el hagyni a számat.

Ijedten és félve tekintek a velem szemben lévő ajtóra, ahonnan még senkit sem láttam ki jönni, de még be menni sem.

Hiába kér Christian, hogy üljek le, de nem tudom teljesíteni a kérését. Nem bírnék megülni a helyemen, annyira aggódok, Anáért, a lányomért...

Hosszas várakozás után, enyhe megkönnyebbülést érzek, amikor végre kinyílik előttünk az ajtó. Egy harmincas éveiben járó, magas férfi lépett elénk, aki a nyaka köré tekeri éppen a sztetoszkópját  miközben szólásra nyitja ajkait.

-          Ön a kislány édesanyja? – kérdezi meg tőlem.

-          Igen. Vagyis nem. A nevelőanyja vagyok. – felelem. – Kérem, mondja, mi a baja? Ugye rendben fog jönni?

-          Kérem nyugodjon meg. Rendben fog jönni. Allergiás rohama volt, az ajka és az arca is megduzzadt egy kicsit, de kapott infúziót és allergia csökkentő tablettát. – vázolja fel röviden a diagnózist. – Esetleg nem fogyasztott a mai napon olyat, amelyben megtalálható a mogyoró? 

Mielőtt választ adhatnék az újabb kérdésére, Mia szólal meg.

-          Igen. Filmnézés közben, sós mogyorót ettünk. – válaszolja, bűntudatosan. – Ana, esküszöm, ha tudtam volna...

-          Nem a te hibád. Hiszen honnan tudhattad volna, ha még én sem tudtam róla? Istenem, milyen anya vagyok én, hogyha azt sem tudom, hogy mire allergiás a lányom, és mire nem?! – fakadok ki elkeseredetten.

-          Csodálatos anya vagy Anastasia! Nem tudhattad. Ezért ne hibáztasd magad! Ana rendbe fog jönni, és csak ez a lényeg. – lép közelebb hozzám Christian, és az ölelésébe von.

Bár alig néhány percnyi ideig vagyok a karjaiban, ez mégis elegendő idő ahhoz, hogy épp annyira össze tudjam szedni magamat, hogy betudjak menni Anához.

Belépve a szobába, féltőn közelítem meg az édesen alvó, szőke hajú kislányt, akinek az arca most fakóbb, mint volt. Most nem látom az arcán azokat a piros pozsgást, amellyel nap mint nap szembe találom magamat. Felé hajolva, egy apró csókot lehelek a homlokára, majd miközben leülök az ágya mellett lévő karosszékre, az egyik kezét óvatos lassúsággal veszem a sajátjaim közé. Apró köröket rajzolok a kézfejére, a tű köré.

A könnyeim újra utat törve maguknak kezdenek el potyogni a szemeimből.

-          Drága kicsi hercegnőm, annyira sajnálom. – suttogom halkan, miközben apró puszikkal lepel el a kezemben lévő kézfejét, és ujjait.

Egy kis idő elteltével meghallom az ajtó nyikorgását, amelyet a felém közeledő léptek hangja vált fel.

Christian-t pillantom meg az ágy másik oldalára sétálva, aki követve az én példámat, egy másik szélre ül, és Ana másik kezét veszi a tenyerébe.

-          Soha nem gondoltam volna arra, hogy így fogom majd látni őt egyszer. – motyogom halkan, de a tekintetemet továbbra is Ana-n tartom. –  Claire-ék halála óta, mindig ügyeltem arra, hogy ne essen semmi baja. Talán még sokkal jobban védelmeztem őt, mint az elnök a saját gyermekeit, vagy akár a királyi család a sajátjaikat...

-          Ne ostorozd magad Ana. Biztos vagyok abban, hogy sem ő, sem pedig Claier-ék nem hibáztatnak téged azért, ami ma történt. Ez bárkivel előfordulhatott volna, és bár azt kívánom, hogy bárcsak ne vele történt volna meg ez, mégis jobb, hogy most derült ki, mintsem később.

-          De... – közbe akarnék vágni, de ő tovább folytatja.

-          Annyira rossz érzés így látnom téged. Nem akarlak többé szenvedni látni, és szerintem Ana sem akarja, hogy sírj, és szenvedj. Figyeld meg, hogy ki fog majd csattanni a boldogságtól, amikor felébred, és meglát téged.

-          És téged. – mondom, mire kissé meglepetten tekint rám. – Igaz, hogy még csak alig három – négy órát töltöttetek el kettesben, már nagyon megkedvelt téged. A mi nap, amikor Mia megjelent nálunk, és elmondta, hogy veled találkozom, ő is jönni akart velem. – felelevenítve magamban az emlékeket, mosolyra húzódik a szám. – Kevés olyan személyt ismerek, akiket az első pillanatban megkedvelt.

-          Én is nagyon megkedveltem őt. Nem csak tündéri, és gyönyörű, de furfangos és rafinált is – mosolyodik el.

-          Nem is tudod, hogy mennyire. Elég ha Loren – a párizsi barátnőm – gyerekeivel, Chris-sel és Holly-val együtt van, akkor igazi rosszcsontokká tudnak válni mind a hárman...

Az este további részében, Christian kérésére, Ana-ról kezdek el mesélni, onnantól kezdve, amikor megismerkedtem vele... mindaddig mesélek, amíg végül el nem szenderedek, de mielőtt végleg elmerülhetnék az álmok világában, még érzem, amint rám teríti a zakóját, és a homlokomra lehel egy apró csókot...

to be continued...