Part 12 (TELJES)

Sziasztok!
Íme itt is van a friss fejezet, amelyhez nem fűznék most semmi egyebet, csak annyit, hogy: kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok!

Szeretettel: Love_Day

A telefon hívás

A hazatérésünk utáni napokon, majdnem ugyanolyan nehéz volt erőt venni magamon, mint két évvel ezelőtt. Csak most még az is megnehezítette a helyzetemet, hogy Ana a visszatérésünket követően elég sokszor elmesélte Holly-nak és Chris-nek, hogy milyen volt Seattle-ben lenni, ahol megismerkedhetett Christian-nal és annak családjával. És ha ez még nem is lett volna elég számomra, még bálványozni is kezdte Christian-t, akivel barátnőmék esküvőjén és még az azutáni napokban mi mindent csináltak, játszottak együtt.

Általában ilyenkor, amikor csak tehettem leültem a laptopom elé és írni kezdtem, amely szerencsére el is tudta vonni a figyelmemet, Christian-ról. A férfiról, akinek ismételten búcsút mondtam.

-          Ana drága, hahó! – legyezget a szemeim előtt Pierre, - aki szőkésbarna hajával, zöld szemeivel és megnyerő mosolyával és humorával mindenkit le tud venni a lábáról – ezzel kizökkentve a gondolataimból.

-          Bocsánat, nem figyeltem. Mit kérdeztél? – nézek rá bocsánatkérően.

-          Merre jártál? Csak nem megint Mr. Szívdöglesztőnél? – kérdezi egy huncut mosoly kíséretében.

-          Nála is – felelem egy hatalmas sóhaj közepette. – De ne is beszéljünk róla többé, jó?

-          Hm... pedig igazán érdekelt volna, hogy milyen is az ágyban. Kár, hogy mégsem olyan mint én. Pedig huh... – mondja és amikor előre mered, már sejteni kezdem, hogy éppenséggel miféle képek jelenhetnek meg most a fejében.

-          Az ilyesfajta gondolataidat inkább tartsd meg magadnak, légy szíves – mondom, miközben hozzávágok egy díszpárnát a hátam mögül.

-          Hé! – hördül fel tettetett sértődöttséggel. – Na várj csak! – fenyeget meg játékosan, és a mellette lévő párnát felkapva vágja azt hozzám, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni, és ezáltal elkezdődik köztünk a párnacsata.

A nappaliban lévő díszpárnákból kihullott tollak szerteszét hullnak körülöttünk, mire Ana, Kate és Elliot megérkezik a játszótérről.

-          Hát itt meg mi történt...? Minket pedig kihagytatok a mókából...? Mami miért van tollpihe mindenütt? – záporoznak felénk a kérdések, mire amikor Pierre-rel egymásra tekintünk, szűnni nem akaró nevetés fakad ki belőlünk.

Néhány perc elteltével, a nevetési rohamunk alábbhagyni kezd. Miközben kezdünk rendet tenni, Pierre azt a magyarázatot adja nekik, hogy miután ő a barátjával folytatott telefonbeszélgetés után, csüggedté vált, amiért a ma esti programjuknak lőttek, én pedig azért, hogy jobb kedvre derítsem, hozzávágtam egy párnát, ami lévén lett a nappali tiszta tollpihés.

Hálás pillantásokat vetek francia barátom felé, miközben helyet foglalok az egyik fotelban.

-          Óh, hát igazán sajnálom Pi – mondja együtt érzően barátnőm, akik Elliottal közel egy hete vendégeskednek nálunk, miután hazatértek a nászútjukról.

-          Hát én is – mondja lehangolva a francia srác.

-          Na jó, ez a lehangoltság totál távol áll tőlem, épp ezért, most tartva magamat az ígéretemhez, mindannyian twisterezni fogunk – jelenti ki Elliot, ellenmondást nem tűrően, és Ana-ra kacsint, aki már szalad is a szobájába, a játékhoz való eszközökért.

-          Na én ebben nem veszek részt! – jelentem ki határozottan.

-          Ahogyan én sem! – áll mellém barátnőm.

-           Na, ne csináljátok már. Jó móka lesz – próbál megfűzni minket Elliot, ki miután kezdi felfogni, hogy hajthatatlanok vagyunk, Ana-hoz fordul, aki szomorúan lebiggyesztet ajkakkal néz ránk szürkéskék szemeivel, amelyeknek nem tudunk ellenállni...

***

Alig hiszem el, hogy hagytam magam rávenni erre a játékra. De végülis egész jól szórakozunk mindannyian. Nem is tudom már, hogy mikor nevettem utoljára ennyit, mint a mai napon, miközben Elliot és Ana javaslatára twisterezni kezdtünk. Holnapra minden bizonnyal tele leszek lila foltokkal, de egyáltalán nem bánom, hogy nem mondtam nemet erre a játékra.

Elliot és Kate szinte párosodási dőlésein röhögve, hirtelen mindannyian a telefonom csengésére halkulunk el.

-          Ne vedd fel, majd visszahívod vagy ő hív vissza! – javasolja Pierre, akinek a feje eléggé közel van Elliot hátsó feléhez.

-          Jobb lesz ha felveszem – sóhajtom, miután a telefonom csak nem hagyja abba a csengést.

Meg sem nézve a kijelzőt nyomom meg a hívásfogadó gombot, és miközben az összecsavarodott társaságon nevetek, beleszólok a telefonba.

-          Haló?

-          Ana, Christian vagyok...

-          Mi történt? Esetleg a szüleidnek vagy Mia-nak esett valami baja? Vagy veled történt valami baleset? – rohamozom meg a kérdéseimmel aggodalommal a hangomban.

-          Nem, dehogy. Nyugodj meg, egyikünknek sem esett baja. Jól vagyunk... vagyis...

-          Vagyis? – kérdezek vissza.

-          Látni szeretnélek, Ana! – jelenti ki, mintegy kérésként a hangjában, mire egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat.

-          Christian, ez... ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – motyogom keserűen, míg Pierre félbe nem szakítja a beszélgetésünket.

-          Ana édesem, te jössz! – kiáltja elég hangosan ahhoz, hogy a vonal másik oldalán levő Christian is meghallja.

-          Egy pillanat – kiáltom vissza.

-          Ki volt az? – kérdi számon kérő hangnemben Christian, amelyre nem tudom nem felhúzni magam.

-          Ez nem tartozik rád, Christian.

-          De, igenis rám tartozik, Ana! – csattan fel. – Ki volt az? Felelj!

-          Nem! Nem tartozik rád! – vágok vissza, neki haragosan. – Most le kell tennem!

-          Ana!

-          Szia! – köszönök el, és mielőtt végleg kinyomnám még hallom, amint dühösen a nevemet ordítja.

Elkeseredetten csóválom meg a fejem, Christian hívása miatt. Mégis miért nem tudja elfogadni, hogy olyan, hogy mi, már soha többé nem lesz? Miért nem tud már békén hagyni, és elfeledni? Vagy legalábbis túllépni rajtam... amelynek csupán a gondolata is rettentő fájdalmat okoz, de mégis ez lenne mind a kettőnknek a legjobb...

Mivel Christian hívása eléggé felkavart, így elnézést kérve a többiektől visszavonólót fújok. Belépve a szobámba hanyatt dőlök az ágyon, amikor is valami keménynek ütközök. Feljebb könyökölve, Ana fényképalbumával találom szembe magamat, amelyben bár tudom, hogy miről, helyesbítve kiről vannak képek, mégis lapozni kezdek.

-          Mami, miért sírsz? – hallom meg egészen közelről Ana dallamos hangját, amikor rájövök arra, hogy időközben néhány könnycsepp folyt végig az arcomon, amelyet észre sem vettem.

-          Csak... csak belement valami a szemembe – törlöm le gyorsan a könnyeimet az arcomról.

-          És már kijött? – kérdi kíváncsian miközben befészkeli magát mellém az ágyra.

-          Azt hiszem, hogy igen – felelem mosolyt erőltetve az arcomra.

-          Akkor jó – motyogja egy hatalmas ásítás közepette. – Aludhatok ma veled?

-          Persze, hogy aludhatsz – mondom, majd magamhoz ölelve őt, kissé feljebb kúszom az ágyon, és halkan dúdolgatni kezdek egy régi altatódalt, mindaddig, amíg engem is utol nem ér az álom...

***

*Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted  ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl  Nem azt jelenti, hogy elfejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján – abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányozni fog – feleli Caroline miközben feláll, majd otthagyva a csodálkozó tekintetekkel bíró barátnőit az asztalnál, sietős léptekkel távozik a kávéházból...*

-          Ana, egyszerűen nem találok szavakat rá... – les fel rám a laptopjáról David elismerő tekintettel.

-          Nem találod túlságosan drámainak? – kérdezem kétkedve.

-          Dehogyis! – kiált fel. – Pont annyira drámai, mint amilyenre emberek százai – ezrei buknak ebben a mai világban, és hogyha már engem levettél a lábamról ezzel a könyvel  akkor a többieket is lefogod.

-          Úgy gondolod? Esetleg nem kell átírnom néhány részletet? – nézek rá kérdőn, még mindig kétkedve.

-          Még mit nem! – vágja rá azonnal. – Ez pont úgy van jól, ahogy van. Minden egyes sorával, mondatával. Hidd el, hogy nagyszerű a történet. Meglásd, majd úgy fogják vinni, mint a cukrot, és a konkurencia pedig egy életre meg fogja tanulni, hogy kikkel húztak újat.

-          Azért, még ne igyunk előre a medve bőrére... – állítanám le a sikerről való képzelgéséről, ha éppenséggel a szavamba nem vágna.

-          Még ha most nem is bontunk pezsgőt, de amint újra fellendül az üzletünk, egy hatalmas ünnepséget fogunk majd csapni a tiszteletedre – mondja felállva a székéből. – Menjünk, jelentsük be a nagy hírt  miszerint rövid időn belül megjelentetjük a könyvedet – azzal az ajtóhoz sétál, amelyet kitárva előttem, előre enged.

A tárgyalóba érve, kissé ideges pillantásokkal övezem főnökömet mindaddig, amíg a bent jelenlévők fel nem ocsúdnak a könyvemből kinyomtatott részlet olvasásából.

-          Na, nektek mi a véleményetek a történetről? – teszi fel a kérdést kíváncsian, mire mindenki egyszerre szólal meg, ám amikor Ian egy hosszat füttyent, síri csend lesz a tárgyalóban. – Köszönöm, Ian – biccent feléje hálásan, majd tovább folytatja a beszédét – Ha kérhetném, akkor egyszerre csak egy ember beszéljen. Louis – int a nagydarab köpcös férfi felé, akinek mióta itt dolgozom, egyetlen egy kedves szava nem volt hozzám, éppen ezért történhet meg most az, hogy leesett állal hallgatom a nekem szánt dicséretét.

-          Végre már, hogy valaki nem egy gusztustalan nyálas regényt írt meg. Már kezdett hányingerem lenni tőlük. Ana – felém fordul – azt hiszem, hogy a többiek nevében is mondhatom, – néz körbe a társaságon, akik egyetértően bólintanak – hogy hálával tartozunk önnek azért, amiért megírta ezt a könyvet.

-          Ö... én, nos... – próbálok valami értelmes mondatot kinyögni, de képtelen vagyok rá, a kezdeti döbbenetektől – köszönöm.

Miután mindenki elmondja a véleményét a könyvről, kortyolva a vízzel teli pohárból, egy apró köhintéssel sikeresen magamra vonom a figyelmet.

-          El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esik hallani az imént elhangzott dicséreteket  Számomra volt megtisztelő, hogy David engem kért fel arra, hogy írjam meg a könyvet, és hogy legyek társtulajdonos itt a cégnél – mondom, és a főnökömre pillantok. – Sokat gondolkodtam az ajánlatodon, és arra a döntésre jutottam, hogy... – húzva egy kicsit az idegeket, végül kinyögöm a választ – elfogadom.

Amint az ajkaimat elhagyja a válasz, csupa – csupa meglepett szempárba ütközöm, míg végül Dave elém nem lép, és a kezeimet a sajátja közé fogja.

-          Ana, ez csodálatos hír! Örülök, hogy elfogadod az ajánlatomat – rázza meg a kezeimet.

Fogadva a köszöntéseket, végül én magam is úgy kezdem vélni, hogy jó döntést hoztam...

A hazafelé vezető úton  egy ilyen mozgalmas nap után mint amilyen a mai volt, alig várom már, hogy vehessek egy forró fürdőt, amelytől kellően ellazulva pihenni tudok majd. Azonban mielőtt hazaérhetnék, még útközben megállok a lakásunkhoz közel álló, éjjel – nappal nyitva levő kisboltnál, csak hogy valami vacsorát össze tudjak ütni, majd hazafelé veszem az irányt.

Amint megérkezek a lakásunkhoz, kiveszem a táskámat és a bevásárló zacskót a kocsiból, majd beriasztózva azt indulok el a bejárati ajtó felé.

Belépve a házba a fülemet rögvest Ana csilingelő nevetése üti meg, amit meghallva az arcomra mosoly kúszik, amely azon nyomban le is olvad az arcomról amikor a nappaliba érve megpillantom őt...