Part 14 (TELJES)

Szép jó estét mindenkinek! Íme itt is van a friss fejezet, amelyet hát... bár nagy nehezen, de sikerült megszülnöm. :D Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket, bár szerintem lehetett volna jobb is... de őszintén szólva, nagyon nehezen fogott az agyam hozzá, ugyanis totál káoszak és zűrösek a gondolataim, így hát ez ki is hatott a fejezetre, úgy hiszem. :$
Az előző részhez írt véleményeket hálásan köszönöm! :)
Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a fejezethez! ;)

Szeretettel: Love_Day

Váratlan meglepetések

Az elkövetkezendő egy órában erősen lehetett érezni azt a feszültséget, amelyet én is éreztem attól a perctől kezdve, amikor Christian megcsókolt, majd aztán magamra hagyott a fürdőszobában.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla azzal, hogy Pierre–t, kezdtem el arról faggatni  hogy milyen volt a mai napja, amiről izgatottan el is kezdett nekünk mesélni.

Elmondta, hogy felkereste egy újabb ügyfél, aki nem mellesleg egy fiatal francia énekesnő, és annyira megtetszettek neki a munkái, hogy arra kérte Pierre–t, hogy ő készítse el számára a szombat esti fellépőruháját, aminek persze francia barátom nem tudott nemet mondani.

-          Akkor ezek szerint te divattervező volnál, vagy ruha készítő? – kérdezi meg tőle Christian, furcsa tekintettel.

-          Is – is. Mindkettő – feleli büszkén, amely miatt én is az vagyok rá.

-          Annyira büszke vagyok rád! – ölelem meg, és közben lopva Christianra pillantok, akinek az álla újból megfeszülni látszik.

-          Tudom, tudom drágám! – mosolyog rám Pierre, amikor elengedjük egymást, és egy puszit nyom az arcomra, amely során Mr. Grey – nek már nem csak az álla feszül, hanem a szemei is szikrákat szórnak felénk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem élvezem a mostani helyzetet, ugyanis számomra is tagadhatatlan, hogy még mindig odáig vagyok érte, de úgy érzem, jobb is, ha ő erről semmilyen módon nem szerez tudomást.

Elszakítom a tekintetemet Ötven árnyalat arcáról, amikor Pierre telefonja örült francia dallamot kezd el játszani. Megrökönyödve meredünk rá, mire ő bocsánatkérően néz vissza ránk, mielőtt fogadná a hívást.

Nem zavartatva magát kezd el beszélgetni a vonalban levő igencsak közeli ismerősével.

-          Igen... Hát persze... Jaj, bébi, dehogy is... Igen – igen... Itt Ana–nál... Hogy...? Ahá. Megkérdezem, várj egy picit! – kéri az illetőt, majd egy pillanatra elemeli a mobilját a fülétől, felém fordul – Ricardo az – mondja nekem úgy, mintha nekem tudnom is kéne arról, hogy kiről is van szó.

-          Hogy, ki? – kérdezzük szinte egyszerre Christian–nal, mire egymásra esik a tekintetünk.

-          Tudod, akiről meséltem neked a múltkor. Az a Tallonos fickó, fekete göndör haj  zöld szemek – írja körül az illető jellemét, amikor hirtelen az egyik percről a másikra eszembe jut, hogy kiről is van szó.

-          Jaj, igen. Emlékszem már rá. Azóta se tudtam kiszedni a blúzomból a kávé foltot – panaszkodom.

-          Ugyan drágám! Hiszen tudod, hogy csak véletlen volt – int egyet a kezével. – Szóval arról volna szó, hogy péntek este lesz egy jótékonysági est a Tallonban, ahova meghívott, és szeretné, ha te is ott lennél.

-          Ó, hát nem is tudom – felelem elgondolkodva a meghíváson.

-          Kérlek, a kedvemért! – néz rám esdeklően.

-          Na jó, rendben – adom meg magam – de csak egy feltétellel.

-          Igen?

-          Ha a többiek is jöhetnek, és Loren is.

-          Megmondom neki, de biztos, hogy nem fog ezért haragudni – mondja, majd közli is a felvetésemet a barátjának. – Oké. Remek, akkor holnap este találkozunk, bébi! – nyomja ki a telefonját. – Szó nélkül beleegyezett.

Amint Pierre visszaül mellém, Kate máris arról faggatja őt, hogy milyen célú lesz ez a jótékonysági est, és hogy kikre is lehet majd ott számítani. Azonban alig telik el néhány perc, Christian mind a kettőjük szavába vág.

-          Elnézést, de megtudhatnánk mi is, hogy ki az a Ricardo? – teszi fel a kérdést, miközben azt a vesébe látó tekintetét az enyémbe fúrja.

-          Hogy ki is az a Ricardo? – kérdez vissza Pierre. – Ő egy nagyon jó ismerősöm, akivel eléggé jól alakulnak a dol... – kezdi el a magyarázatot, ám én egy Christian – nak szánt kérdéssel, gyorsan közbe vágok.

-          Mégis minek akarod tudni azt, hogy ki az a Ricardo?

-          Talán mert...

-          Gyerekek, azt hiszem ezt nem Sia előtt kéne megvitatnotok – szól közbe Elliot.

-          Hogy ki előtt? – kérdezek vissza a fura nevet hallva ezzel megszakítva a szemkontaktust Christian–nal.

-          Sia előtt – mutat a közte és a Kate között ülő lányomra.

-          Aha, és miért Sia? – nézek rá frusztráló tekintettel.

-          Nem is tudom. Csak úgy jött – vonja meg a vállát.

-          Nekem tetszik, mami – szólal meg hosszú percek eltelte után, a szóban forgó kis angyalom.

-          Ahogyan nekem is, legalább így nem lesz gond azzal, hogy amikor mondjuk neked szólok, Sia is megkérdezze, hogy mit akarok – ért egyet velük Kate is.

-          Sia, Sia – ismételgetem magamban a lányomra aggatott becenevet, amely oly idegenül hangzik, de mégis elnyeri a tetszésemet.

Nem sokkal azután, hogy Ana-nak új becenevet adott Elliot, Pierre haza is megy, mivel már a holnapi napon bele szeretne kezdeni új ügyfele ruhájának megalkotásába. Szerencsére Christian az este további részében nem is firtatja tovább a Ricardo-s témát, de amit a szemeiben látni véltem, nagyon is jól tudom, hogy ő ezt a kérdést úgy sem fogja annyiban hagyni...

Lefektetve Sia-t, mindaddig amíg el nem alszik, az egyik kedvenc meséjét olvastatja fel, de kivételesen most nem velem, hanem Christian-nal, aki kihasználva, hogy a lányom teljesen odáig van érte, úgy dönt, hogy ameddig itt Párizsban tartózkodik, nálunk vendégeskedik.

De hát mégis hogyan tudnék nemet mondani a lányomnak, amikor beveti a kiskutyakölyök tekintetet? Sehogy sem.

Így hát akár tetszik nekem, akár nem, azzal a tudattal kell élnem az előttünk álló napokat, hogy nap mint nap egy fedél alatt fogok élni Ötvennel...

***

Mindössze alig két nap telt el azóta, mióta Christian nálunk lakik. Aminek a helyzetét ahányszor csak alkalma adódik rá, ki is használja, hogy minduntalanul a közelemben legyen, és hogy az érintéseivel az őrületbe is tudjon kergetni.

Még most is megremegnek a térdeim, amint felrémlenek bennem a két nappal ezelőtti este emlékei, amikor Christian rámnyitott a fürdőszobában.

*Kilépve a kabinból a fogasról leemelve az egyik törölközőt a testem köré tekerem, míg a másikkal a hajamat dörzsölöm, amikor is a hátam mögött az ajtó kinyílik, és belép rajta Christian.

-          Mit... – tenném fel neki a kérdést, amit ő nem hagyva, hogy folytassam, átszeli köztünk azt a pár lépést távolságot, majd az arcomat a két keze közé fogva, az ajkait az enyémekre tapasztja.

Időm sincs gondolkozni avagy visszakozni, máris viszonozom szédítő csókját, amit ő egy halk morgással hálál meg.

Meg nem szakítva a heves csókunkat az egyik kezével a hajamba túr, míg a másikkal a törölközőn keresztül végigsimít rajtam, mígnem elér a combomig, amelyen a tenyere nyomán a bőröm felforrósodik.

Az ajkait elszakítva az enyémektől lágy csókokkal hinti be a nyakamat, amitől egy halk nyögés hagyja el a számat.

Amikor a combjaimat simogató tenyere egyre fentebb és fentebb kezd el csúszni, megszólal a fejemben a vészjelző csengő, amely révén a tenyereimet Christian mellkasának támasztva ellököm őt magamtól.

-          Ezt nem szabad! – suttogom magam elé, még mindig levegő után kapkodva. Amikor észreveszem, hogy Christian újra meg akar érinteni, feltartva a kezeimet kényszerítem őt a megállásra – Ne!

-          Miért? Miért nem szabad, Ana? – teszi fel a kérdést, és akaratom ellenére is közelebb lép hozzám, és újra megérint. – Nehogy azt mondd, hogy nem élvezted azt, amit az előbb csináltam, ugyanis láttam rajtad, és éreztem is, hogy...

-          Ezt nem is tagadnám, de...

-          De? Csak nem amiatt a Ricardo vagy inkább Pierre miatt? – kérdi felemelve az államat, amelyre egy apró csókot is nyom. – Hm... tulajdonképpen meddig akartad eljátszatni a francia barátoddal, hogy ti egy pár vagytok? – húzza végig az orrát az államtól egészen a nyakszirtemig. – Azt hitted, hogy nem jövők rá?

Csessze meg! – csattanok fel magamban. Tudhattam volna már, hogy őt nem lehet becsapni.

-          Akár egy pár vagyunk, akár nem, neked ahhoz...

-          Tudom, hogy nem vagytok egy pár. Már akkor sejtettem amikor arról a Ricardo-ról volt szó. Csak azt nem tudtam helyre rakni, hogy valóban miért is tűnt olyan furcsának a viselkedése és a beszéde. De amikor épp távozni készült Pierre, véletlenül meghallottam a beszélgetéseteket – lecsúsztatva a kezét a derekamon, a fenekembe markolva húz magához még közelebb  – Nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy mennyire szerettelek volna a térdemre fektetni, és elfenekelni téged. De amikor elhagytál és aztán, újra felbukkantál az életemben, megfogadtam, hogy soha többet nem emelek rád kezed, még akkor sem, ha úgy gondolom, hogy igazán megérdemelnéd.

Egy épkézláb mondat sem jön ki a torkomon, annál is inkább egyre több nyögés hagyja el az ajkaimat, amikor az ágyékát az enyémnek feszíti.

-          Legszívesebben most letépném a törölközőt rólad, és azon nyomban a magamévá tennélek... – mormogja az ajkaim közé, amelyekre egy utolsó csókot lehel, majd engem elengedve az ajtóhoz lép, és mielőtt kiléphetne rajta, még visszaszól – amit hamarosan meg is fogok tenni...*

Az emlékek hatására egy újabb feltörekvő nyögést igyekszek elnyomni, amikor... amikor az asztalom előtt megpillantani vélem gondolataim főszereplőjét, és a világ megimádnivalóbb kislányát. Meglepetten nézek hol az egyikőjükre, hol a másikójukra.

-          Hát ti? – kérdezem, amint kezdek felocsúdni a látogatásuk hatásától.

-          Szerettünk volna téged meglepni, mami. Ugye nem baj?

-          Nem, dehogy is! – vágom rá azonnal, amikor a karjaimba kapom őt, és megpuszilom az arcát.

-          És nekem már nem is köszönsz? – teszi fel a kérdést Christian, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.

-          Szia! – köszönök neki.

-          És hol marad az én puszim? – mosolyog még mindig.

Hah, ezt a pofátlanságot! Miért csinálja ezt?

-          Mami, tényleg, miért nem adsz Christian-nak puszit? – fordul felém Ana, mire bosszankodva nézek az előttem álló szélesen vigyorgó férfira, akinek az arcához hajolva puszit készülnék adni, ám ő épp akkor fordítja az arcát úgy, hogy az ajkaim az övéihez érjenek.

-          Ó, hát milyen nagyra nőtt ez a kislány! – jelenik meg hirtelen Dave az asztalomnál. – Szia kicsilány!

-          Dave bácsi! – tartja fel a tenyerét a főnökömnek, aki gyengéden bele is csap.

-          Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – fordul Christian felé akinek a kezét nyújtja. – A nevem David Mirror, én vagyok Anastasia főnöke.

-          Örvendek, Christian Grey – rázza meg a kezét.

-          Ana, nyugodtan elmehetsz, és a délután további részét a lányoddal és a barátoddal töltheted. Ma már amúgy sincs több feladatom számodra – mondja kedvesen, majd elköszönve tőlünk, az irodája felé veszi az irányt.

-          Igazán rendes ez a David – mondja Christian, miközben a parkolóban álló kocsimhoz érünk.

-          Igen, az – bólintok rá.

-          Mami, elmegyünk fagyizni? – teszi fel a kérdést Ana.

-          Persze, kicsim – felelem, majd miután beülünk a kocsiba, a kedvenc fagyizónk felé veszem az irányt...

A fagyizóhoz érve, mint helybeli törzsvendégeket üdvözöl minket Jean, a tulajdonos, aki miután felveszi a rendelésünket, máris nekiáll elkészíteni nekünk a sajátosan különleges fagylaltjainkat.

Kezünkben a fagyijainkkal a hely előtt lévő egyik asztalhoz ülünk le. Amikor körbenézek, és észreveszem, hogy a szomszédos asztalnál ülő, igencsak jó megjelenésű fiatal nők, Christian-t tüntetik ki a figyelmükkel, egy hirtelen ötlettől vezérelve a szám szélén hagyok egy kis fagyit, miután Ana kikéredzkedik a wc-re.

Amint Christian tekintete az ajkaimon állapodik meg, felállva a székéről áthajol az asztalon, és ahelyett, hogy az ujjaival tüntetné el a fagylaltot, az ajkait az enyémekre helyezi.

-          Mmm... finom, akárcsak te – suttogja az ajkaimba, amelyre még egy csókot nyom, majd visszaül a helyére.

A szomszéd asztalra pillantva, a féltékenykedő tekintetek láttán az arcomon egy széles vigyor jelenik meg, amelynek Christian hangot is ad.

-          Csak nem féltékeny, Miss Steele, amiért fagyit hagyott az ajkán? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

-          És, ha igen? – kérdezem az ajkaimba harapva, mire újból feláll a székéről, és ismételten az ajkaimra veti magát.

Épp, hogy viszonozom a csókját, amikor egy ismerős hang hallatán szét röppenünk. A hang iránya felé fordulva, a szemeimből hirtelen tűnik el a vágy szikrája, amelynek a helyét a mérhetetlen harag és düh veszi át...