Part 16 (TELJES)

Drága olvasóim!

Nagyon sajnálom amiért nem hoztam eddig a folytatást! Úgy látszik, hogy jobb ha nem ígérgetek, mert sajnos akárhogyan is igyekszem, nem tudom betartani. :/ Amit szörnyen röstellek is. :(

Azonban, igaz kissé megkésve, de most megérkezett a folytatás (ami csak félig javított), amelyről csak remélni tudom, hogy tetszeni fog nektek. :$ 

Az előző részhez írt kommentárokat (amelyekre már válaszoltam is), hálásan köszönök: Forci-nak; Orsy-nak és Nóci-nak! 

A fejezethez nem kívánok egyebet, minthogy kellemes olvasást, és jó szórakozást!

Love_Day

Fogságban

   Bár minden olyan gyorsan történt, mégis úgy érzem, mintha az idő és a tér megállt volna körülöttem. A fejem és a lábam is szörnyen hasogat, de mindezt elnyomja bennem a mélységes rémület, és az ijedtség.
Miközben igyekszem magam kiszabadítani a biztonsági övből, sehogy sem tudom elkerülni azt, hogy bele ne tenyereljek a kitört szélvédő és ablakok üvegébe. Felszisszenek, amikor a szinte parányi szilánkdarabok felsértik a bőrömet  de amikor némi próbálkozás után sikerül kiszabadulnom az öv fogságából, kifele mászok a kocsiból.
   Amint lábra próbálnék állni, menten vissza is rogyok a szilánkos darabokkal övezett aszfaltra. De nem adva fel, addig – addig küszködöm magam, amíg újra nem sikerül talpra állnom. Biztos lábakon állva, ráveszem magam, hogy körülnézzek. Majd meglátom a horpadásokkal teli kocsimat, amelyből a benzin folyamatosan folyni kezd. Mielőtt valamely módon lángra kaphatna, nem törődve a kocsimban maradt táskámmal és irataimmal, bicegni kezdek minél távolabb, ám épp hogy csak pár lépést teszek, mikor hirtelen valaki magához ragad, és egy fehér kendőt tart az orrom elé, amely kellemes szagot áraszt. 
   A lábaim felmondják a szolgálatot, és a látásom is az egyik percről a másikra kezd elhomályosodni. Érzem, hogy kezd megszűnni a külvilággal a kapcsolatom, de mielőtt végleg elveszíteném az eszméletem, rájövök, hogy az illat, amit érzek, és amely ilyen kábító hatással van rám, nem más, mint a kloroform...

*Fanyaros bűz illatára ébredek, körülöttem törött porcelántányérok és üveg poharak hevernek szilánkosan. Amikor feljebb emelem a fejem, egy fiatal, sápadt, barna hajú nőt pillantok meg. Az arca eléggé megviseltnek tűnik. A karjain vörös, míg a  nyakán lila csíkokat veszek észre, amint egyre közelebb érek hozzá. Amikor felé nyújtom a kezem, hogy megérinthessem, hirtelen nyitja ki fájdalmasan ijedt, szürke szemeit.

- Ne! Christian, ne érj a mamihoz! – szólal meg meggyötörten, amelytől a szívem hasad meg. – Menj! Fuss! Szaladj, mielőtt visszatér! – kéri, mire a kezem félúton megáll és én kérdőn meredek az előttem fekvő nőre.

   Miért hív Christian-nak? – teszem fel magamnak a kérdést. - Hiszen az én nevem Anastasia.

- A mami nagyon, de nagyon sajnálja kicsim. Bocsáss meg... bocsáss meg nekem! – kéri suttogva.

   Egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd amikor lehunyja a szemeit, a mellkasán heverő keze ernyedten csusszan le a teste mellé. Odamászok hozzá, próbálom felébreszteni, de már mindhiába, tudom.
   Egy csattanás. Az ajtó. Valaki jött. Valaki, aki félelmet kelt bennem. Káromkodni kezd hangosan és mérgesen, és amikor a közelembe ér, belém rúg, és a padlónak csapódik a fejem...*

   Hangosan felnyögök a fejembe nyilalló fájdalomtól, a szemeimet kinyitva az épp hogy halványan pislogó lámpáknak köszönhetően nagyjából be tudom mérni a helyet, ahol vagyok. Egy elhagyatott házban. A levegőben érzem a ház poros és átázott szagát. 
   Az egyik kezemet a fejemhez emelem, és amikor meleg nedvességet érzek a kezemen, rémülten nézem meg az ujjaimat, amelyeken vért veszek észre. Méghozzá a saját véremet.
   Cipőkopogás hangjára leszek figyelmes, mire újra fekvő helyzetbe helyezem magam, és a szemeimet szorosan lehunyom. Hallom, hogy egyre közeledik felém, és amikor ideér, egy erős rúgást érzek meg, amely a bordáimon talál el. A rúgás erejétől kiszökik az eddig visszatartott levegő a tüdőmből, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a torkomat.

- Ezt a tulajdoni részesedés miatt kapod, te kibaszott kurva! – üvölti egy ismerős hang, egy újabb rúgás kíséretében, mire összegömbölyödöm a fájdalomtól. – Egy rohadt kurva vagy, akit mindenki csak ajnároz! – hajol le hozzám, majd belemarkolva a hajamba, hátra húzza a fejem, és így kényszerít arra, hogy ránézzek. 

   Megdöbbenek, amikor felismerni vélem, nem csupán a hangjáról már, hanem az arcáról is. Alig tudom elhinni, hogy ő az. 

- Ian... – ejtem ki a nevét, de a hangom csak alig hallható suttogás. – Miért? – kérdezem ugyanezen a hangon.

- Hallgass el, te ribanc! – kiabál rám, és egy akkora pofont kever le nekem, amelytől újra elveszítem az eszméletem...

   *Fáj a fejem, de még mindig ott fekszem a barna hajú nő mellett. Egy rendőrnő van itt, aki megakar érinteni, de én elhúzódom tőle. 

- Nem! Nem! Nem! Ne nyúlj hozzám! – kiabálok rá, amikor megfog. – Ne! – visítani kezdek, de amikor a saját hangom helyett, egy gyermekded hangot hallatok, eltűnnek a szavak. Nem tudok megszólalni.

   Mi történik?Hol vagyok? – kérdezem magamtól, miközben az ágyon fekvő nőt egy fekete hullazsákba helyezik. 
   Amikor a rendőrnő a karjában kifelé visz a szobából, az ajtóval szemközti tükörben a tekintetem megakad a tükörképemen, amely valójában nem is az enyém. Egy bronzhajú, szürke szemű kisfiú néz vissza rám. Nem! Ez nem lehet! – mondogatom magamnak elképedten, és a tenyereimet az arcomra teszem. 
   A tükörképen lévő kisfiú mozdulatai pontosan ugyanolyanok mint amilyeneket én produkálok most. 
De mégis hogy lehetséges ez? – teszem fel magamnak az újabb kérdést. – Hogyan?

- Most már minden rendben lesz, kicsim! – nyugtatgatni próbál egy számomra ismeretlen nő, aki átvesz a rendőrnőtől. 

   Próbálom magam kiszabadítani a karjai közül, de olyan erősen tart, hogy nem tudok szabadulni. Amikor meglátom, amint a hullazsákba fektetett nő holttestét tolják, összerezzenek a keserű fájdalomtól, amelyet a szívemben érzek....*

- Ébredj, te ribanc! – térít vissza a jelenbe a férfi, aki elrabolt, megvert... és most pedig az arcomra önt egy üveg vizet.

- Ian, miért? – kérdezem egy fájdalmas nyögés kíséretében. – Miért?

- Mert megkeserítetted az életemet, azért! – förmed rám gyűlölettel a hangjában, és ugyanezt az érzelmet látom szikrázni a kék szemeiben.

- De mégis hogyan? – teszem fel az újabb kérdést, amelyet másodpercekkel később meg is bánok, amikor megragadva a torkomat a hátam mögött álló oszlopnak szorít.

- Fogd be a szád, mielőtt előbb végzek veled, mint ahogyan azt terveztem! – sziszegi dühösen  majd elenged, én pedig háttal csúszom le a hideg betonra.

   Az egyik kezemmel a torkomhoz kapok, míg a másikkal a térdemen támaszkodva nézek fel Ian-re.
Nem találok magyarázatot a mostani viselkedésére. Eddig annyira kedvesen és barátságosan viselkedett velem, most meg? Megrémít! 
   Mindössze alig néhány perc telik el, amikor mind a ketten cipőkopogásra leszünk figyelmesek. Ian a karomat megragadva ránt fel hirtelen, és szorít magához erősen. Felnyögök, amikor erősen belemarkol a karomba, és a zsebkés pengéjét a nyakamhoz tartja.

- Maradj csendben! Egy pisszenést se, vagy elvágom a kecses kis torkodat! – morogja a fülembe, miközben arra várunk, hogy az a valaki, akinek a lépteit egyre közelebbről halljuk, végre felfedje magát.

   Meglepetten, és egyben haragosan meredek a tőlünk alig pár lépésnyire megálló szőke nőre. Ha nem szorítanának a nyakamhoz kést, és ha nem fájna minden porcikám, akkor most legszívesebben kiszakítanám magam Ian erős vaskarmai közül, hogy aztán elláthassam a baját annak a nőnek, aki miatt nem tudok együtt lenni Ötven árnyalatommal.

- Lám – lám! Ha nem bolondítottad volna magadba Christiant, talán akkor nem így kellene, hogy újra találkozzunk – sétál felénk, mire Ian elenged, – mire én visszahuppanok a nedves kőre -  csak hogy aztán egy csókkal üdvözölhesse a nőt.

   Elképedek a jelenetet látva, amit Mrs. Robinson észre is vesz.

- Látom elcsodálkoztál azon, hogy én és Jack ilyen közelről ismerjük egymást – jelenti ki, mint sem kérdezi.

- Jack? – kérdezek vissza a nevet hallva, nem foglalkozva a kijelentésével.

- Igen, Jack! Ugyanis ez az igazi neve – bólogat, miközben végigsimít az említett karján, akinek a szája egy széles mosolyra húzódik.

   Fintorogva nézek kettőjükre, de legfőképpen a mélységesen gyűlölt nőre. 

- Mit akarsz tőlem? – szólalok meg, mikor már nem bírom tovább nézni az undorító enyelgésüket.

   Elszakadva Ian-tól, vagy Jack-től, visszafordulva felém, még közelebb lép hozzám.

- Ugyan mit akarhatnék én tőled, kislány? – kérdezi lehajolva hozzám, majd az államat megragadva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. – Egyszerű. Csak is Christian-t.

- Már nem vagyunk együtt, ezt te is nagyon jól tudod! – mondom állva a hideg tekintetét.

- Ó, igazán? Akkor mégis miért jött utánad, közvetlen azután, hogy te visszatértél Seattle-ből? – teszi fel az újabb kérdést, még jobban megszorítva az államat.

- Miért nem őt kérdezed? – kérdezem gúnyosan.

- Mert nem hajlandó velem szóba állni – feleli dühösen. - Mert engem hibáztat azért, amiért te anno elhagytad! Miattad minden kapcsolatot megszakított velem! - idegesen ereszti el az állam, majd feljebb emelkedve ellép tőlem. – De tudod mit? A mai találkozásunk után, úgy döntöttem, hogy ha Christian nem lehet az enyém, akkor a tied sem lehet! – mondja, és egy fegyvert ránt elő a táskájából.

   Mielőtt meghúzhatná a ravaszt, Christian jelenik meg, akit Ian egyből le is támad, azonban Ötvenem gyorsabb, és elhajol a felé lendülő ököl elől...