Part 18 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Ahogyan csak telt tőlem, meg is hoztam a folytatást, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Bevallom, kissé megszenvedtem vele, ugyanis igyekeztem a vallomásos részeket nem összecsapni, sem pedig egybe olvasztani... éppen ezért, próbáltam kissé szétszedni, úgyhogy néhány gondolatot befűztem a vallomások közé. Amely... nos remélem, hogy tetszeni fog nektek.
Az előző részhez és a chat-be írt véleményeket Nagyon szépen köszönöm! :)
Kellemes olvasást, és jó szórakozást kívánok a részhez, és persze mindenkinek: Nagyon, de nagyon szép és kellemes nyarat kívánok! ;)

Love_Day

Vallomások

(Ajánlott ehhez a részhez... ha lement, és a fejezet még mindig tart, akkor szerintem érdemes újra elindítani.)

   Amikor megérkezünk az intenzív osztályra, Greace, – aki a férje, Carrick karjai között áll, - amint észre vesz, egyből felénk indul. Megállva előttem, zokogva hajol le hozzám, és szorít magához erősen.
   A szoros öleléstől, egy fájdalmas szisszenés hagyja el az ajkaimat, mire a most könnyeitől alig látó – a mindig kedvesen mosolygó Greace, - hosszas bocsánatkérésbe kezd.

- Nem történt semmi – nyugtatom meg, majd amikor megpillantom a fájdalommal teli szempárt, újabb könnyáradat veszi kezdetét az arcomon. – Ó, Greace... én... én annyira sajnálom. Az én hibám... – észreveszem, amint a szavamba igyekszik vágni, amit én természetesen nem hagyhatok. – De, igen is az én hibám. Miattam... miattam lőtték le Chris-ti-an-t... – egy pillanatra elcsuklik a hangom, amikor kiejtem Ötvenem nevét – Ha... ha...

- Ne ostorozd magad, Ana! Nem a te hibád! – ölel magához újra, és immáron én is viszonozom az ölelését. – A fiam csak azt tette, amit a szíve diktált, még pedig, hogy megmentse azt az embert, akit a legeslegjobban szeret.

   Greace vallomását, – miszerint Christian szeret, - ha nem hallottam volna a saját szájából, amikor a karjaim között vérzett majdnem el, akkor nem tudnám elhinni... de most... most miként a fejemben visszhangzik Ötvenem hangja, amint azt mondja, hogy: szeretlek, a szívem örül, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak.

   Miután Greace elenged, megtudom tőlük, hogy Sia, továbbra is Loren-re van bízva, aminek hallatára, magamban ezer és ezer hálát adok barátnőmnek. 

- Lehet, hogy nem most kéne feltennem ezt a kérdést, de szeretném megtudni, hogy... hogy Christian hogyan talált rám? – kérdezem őket kíváncsian fürkésző tekintettel.

- Ana drágám, az az igazság, hogy ezt mi sem igazán tudjuk, hogyan történt. Egyedül csak Taylor tudná megmondani, aki... aki már itt is van – néz a hátam mögé. Hátra fordulva, a felénk érkező Taylor-t pillantom meg.

- Uram! – nyújtja a kezét Carrick felé, aki el is fogadván azt, viszonozza a köszöntést – Asszonyom! Miss Steele! Miss Grey!– biccentéssel köszön nekünk. – Hogy érzi magát? – fordul vissza felém, és egy aggódó pillantást vet rám.

- Hála Christian-nak, még élek! – válaszolom. – Kérem, Taylor! Elmondaná, hogy honnan... – kérdezném, amikor ő a szavamba vágva, röviden de tömören megadja a választ a kérdésemre.

   Megtudom, két nap telt el a baleset óta, ahogyan azt is, hogy a lakóháztól – ahol lakom -, alig néhány méterrel arrébb borultam fel a kocsimmal, amely elég nagyot is csattant. A csattanást meghallva, Christian ahogyan sokan mások is kirohantak, hogy megnézzék mi történt, és amikor Ötvenem felismerni vélte a kocsimat, kikérdezte az ott levő szem tanúkat, akik elmondták neki, hogy egy fekete Mercedes sofőrje volt az – akire először azt hitték, hogy csak segíteni akar -, aki engem a berakott a saját járművébe, majd elhajtott velem. 

   Szerencsére akadt egy jó megfigyelő képességgel rendelkező szem tanú, aki megjegyezve a Mercedes rendszámát, azt továbbította Christian-nak és a az időközben kiérkező rendőröknek is. Ám Ötvenem nem tudván megvárni amíg a rendőrök a nyomomra akadnak, segítségül kérte az éppen akkor megérkező Taylor-t, akinek a sajátos módszereivel és kézen fogható ismerőseivel a „megmentőmnek” – akiről mint később kiderült, hogy az elrablóm - , sikerült bemérni a járművét. Ekkor Christian és Taylor a megmentésemre indult, nyomukban a kissé feldühített rendőrökkel, akiknek valamiért – nem is tudom, hogy miért, - nem tetszett az utasításaiknak tett ellenszegülés.

   Erre a feltevésre egy halvány mosoly jelenik meg a szám szélén, amelyet Taylor ha csak egy pillanatra is, de viszonoz. 
   Na igen. Mi ketten aztán tudjuk, hogy milyen a híres Christian Grey, ahogyan azt is, hogy ő nem ismeri sem az ellenmondást, sem pedig a visszautasítást, és amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Jelen esetben, az én megmentésemet, aminek ő látta a kárát. 

- Nem tudom, hogy hálás legyek –e neki, vagy hogy végtelenül haragudjak rá, amiért kockáztatta az életét értem! – szólok közbe, és amikor Greace és Mia épp szólásra akarják nyitni a szájukat, máris folytatom Ötvenem dorgálását. – Mégis mi a fenét képzelt?! Miért maradt itt? Miért nem ment már el abban a pillanatban, amikor elküldtem őt? Én... én...

- Shh... nyugodj meg, édesem! Tudjuk, hogy mit érzel most! Ahogyan azt is tudjuk, hogy miért tette azt a fiam, amit tett. Ami a legfontosabb, hogy élsz, és ahogyan te, Christian is minél előbb felépüljetek.

- Tudom, de...

- Nincs semmi de! El sem tudom/tudjuk mondani, hogy milyen érzés így látni a fiúnkat. Rettentő érzés, de mindannyian bízunk és reménykedünk abban, hogy hamarosan ugyanaz az a férfi lesz belőle, aki a baleset előtt volt. – Greace ebben a pillanatban a két tenyere közé veszi a kezeimet – Csak azt szeretném... vagyis azt kérem tőled, hogy légy mellette. Akire most a leginkább szüksége van a fiamnak, azt te vagy. Egyedül csak te vagy az, aki miatt képes lesz arra, hogy magához térjen, és felépüljön.

- Anyának igaza van, Ana! – guggol le mellénk Mia, aki kezeit a miénkre csúsztatja. – A bátyámnak most csak rád van szüksége, ahogyan neked is ő rá.

Igazuk van! – ezt tudom jól. De még mennyire, hogy jól. Való igaz, hogy nekem szükségem van rá. De vajon biztos, hogy ez fordítva is igaz? Tényleg szüksége lenne rám?

- /* Nem lehet, Christian. Nézz csak ránk! – mutatok először rá, majd magamra – Te és én sehogy sem illünk össze, és talán soha nem is illettünk. Megpróbáltuk, és mégis mire, hová jutottunk? Én nem tartozom a te világodba, Christian.

- Abban igazad van, hogy nem tartozol bele, mert te magad vagy az én világom. Akarlak téged, szükségem van rád. Kellesz nekem, Ana! – jelenti ki a szavakat jelentőségteljesen, tudatva velem, hogy nem a levegőbe beszél...*/ - jelenik meg egy nem is olyan régi emlék a gondolataimban, amikor éppen elbúcsúzni készülök Ötvenemtől, a férfitól, akibe reménytelenül és visszavonhatatlanul beleszerettem.

   Igen, valóban szüksége van rám. Vagy legalábbis akkor még az volt, de most? – kétségek közt vergődve, hol Mia-ékra emelem a tekintetem, hol pedig az „INTENZÍV OSZTÁLY” feliratot viselő két csapóajtóra. 
   Aj, Ana! Ne legyél már ekkora ostoba! – förmed rám a tudatalattim. – Hiszen te magad is hallhattad, amint azt mondja, hogy szüksége van rád. Menj be hozzá! Légy mellette! 

   Követve az aprócska hang utasításait, megkérem Mia-t, hogy toljon be Christian-hoz. 
   Amint egyre közeledünk Ötvenem betegágyához, és teljes rálátásom nyílik a gyönyörű arcára, érzem, amint eltorzul az arcom a látványtól. A bal szemén egy ököl formájú lila monokli terpeszkedik, míg az arcán kisebb zúzódások nyomait vélem észre venni. Az ajkain... azokon a perzselő ajkakon, amelyek mindahányszor megérintették az enyémeket - mindig önkéntelenül a mennyekben éreztem magam - , most egy jókora seb látszik. 

   Amikor Mia kettesben hagy minket, az egyik kezemet az övére teszem, míg a másikkal óvatos mozdulatokkal végig simítok az arcán. Tudom, hogy utálja ha megérintik, de most képtelen vagyok határt szabni az ujjaimnak, amelyek körbe – körbe járnak a sérüléseket szenvedett elbűvölő férfi arcon. Azon az arcon, amely mindmáig mélyen az emlékeimben él.

- Tudod, nagyon vakmerő volt tőled, amit tettél! – szólalok meg, és most az egyszer azt kívánom, hogy bárcsak a szavamba vághatna Christian – Taylor-ból sikerült kiszednem, hogy miként sikerült rám találnod. Alig tudom elhinni, hogy mindez velünk történt meg. – mondom neki elképedve, amikor apránként sikerül felfognom az elmúlt nap eseményeit.

   Soha nem hittem volna el Ian-ról, akiről mint kiderült, hogy nem is ez az igazi neve, hanem Jack, hogy ilyenekre képes. Elrabolt engem csak azért, mert teljes szívéből gyűlöli Christian-t, amiért neki sokkal jobb sorsa lett, mint neki... és amiért David engem kért fel arra, hogy betársuljak hozzá.
    Tényleg, David! Szombatra, azaz holnapra kellett volna befejeznem a könyvet, amely... amellyel most semmiképp nem tudok, és nem is akarok foglalkozni. Most ez az utolsó dolog, amely a leginkább érdekelni tud. 
   Akiről tudni akarok, az most az a férfi, aki itt fekszik előttem. 

- Christian... – ejtem ki suttogva, Ötvenem nevét, mintegy könyörgésként. – Ha látnád, hogy most hova jutottunk! – rázom meg a fejem szomorúan.

   Beszélj hozzá! Mond el neki, hogy mit érzel most, és mit iránta! – szólal meg a kis hang, akiről már azt hittem, hogy magamra hagyott miután rám förmedt. - Beszélj! – noszogat, mire megadóan beszélni kezdek Christian-hoz. 

   Megemlítem neki azt, hogy mit éreztem akkor amikor először megpillantottam, és amikor először érintett meg, ott az irodájában.

- Megperzseltél mind az érintéseddel, mind a tekinteteddel, s a hangoddal. Mindahányszor megszólaltál, a szívem hevesebben kezdett el verni....

   Az első emléket követi a következő találkozásunk emléke, amikor váratlanul betévedt a Clayton vasáruboltba  A helyre, ahol akkor dolgoztam. 

- Sikerült is meglepned a megjelenéseddel. Nem számítottam rá, hogy bejössz. Ha tudnád, hogy mennyire remegtek a kezeim amikor épp kiszolgáltalak... – mosolyodtam el halványan. – Vagyis lehet, hogy tudtad, hiszen mindig átláttál rajtam. Mindig tudtad, hogy milyen érzéseket tudsz kiváltani belőlem, amit ha akartam sem tudtam eltitkolni. Előled nem!

   Majd sorjában sorolom fel a közös emlékeinket, és a sajátjaimat, amelyeket együtt töltöttünk el. A Jose-val való fényképezéstől kezdve, az első közös vacsoránk és a szerződés megkötésén túl, egészen a szakításunkig.

- Így visszagondolva, magam is csodálkozom, hogy aláírtam azt a szerződést. Az az énem, amelyik az előtted levő találkozásunkkor élt, soha nem lett volna képes ilyenre, de mindez megváltozott abban a pillanatban, amikor a tudomásomra juttattad, hogy kellek neked.

   Soha nem tudtam megérteni, hogy miért éppen engem választott, holott megannyi nálam szebb, csinosabb és gyönyörű nőt megkaphatott volna bármikor, bármelyik percben, s pillanatban.

   Ezt követően az emlékeim és a gondolataim egyaránt visszatérnek ahhoz a naphoz, amikor szakítva Christian-nal, kiléptem az otthonából. Még most is összeszorul a torkom, amikor magam elé képzelem azt a fájdalommal teli szürke szempárt, amely mindvégig engem fürkészett.

- Amikor elhagytalak, akkor azt hittem, hogy az a legjobb döntés amit hozhattam, mindkettőnk számára. Számítottam rá, hogy fájni fog, de hogy ennyire?! Arra nem. Olyan érzés volt, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot... nem is. Mintha az egész szívemet tépték volna ki.

   Egy pillanatra elnémulok, mindaddig amíg újra át nem vészelem a szakításunk utáni időszakot. Fájt. De még mennyire, hogy fájt. Olyan volt, mintha azzal, hogy Christian-t magam mögött hagytam, a szívemet, és az addigi életemet is elvesztettem volna. 
   Tudtam, vagy legalábbis ha az anyám házasságaira gondolok, nagyon is a tudatában voltam annak, hogy milyen érzés lehet a szakítás. De messze felülmúlta az a fájdalom, amit akkor éreztem, mint amilyenre számítottam. 

   Ha Sia nem lett volna az életem részese, akkor nem tudom, hogyan tudtam volna kibírni, hogy vissza ne rohanjak Seattle-be, egyenesen Ötvenem nyakába.

- Tudod, ilyenkor néha feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: mi lett volna ha, mi soha nem találkozunk. Ugyanannyit szenvedtem volna-e a viszonzatlan érzéseimtől, ha esetleg más valaki lett volna az a férfi, aki az életem részese lett, avagy sem? – szorítom meg az ujjait az ujjaim között – De mindig arra jutottam, hogy akárhogyan is, de hálás lehetek azért, amiért Kate helyett én mentem el akkor, arra az interjúra – és tényleg az voltam.

   Hálás voltam, mert Christian Grey-ben egy olyan férfit ismerhettem meg, aki minden egyes adandó alkalommal, annyi mindent adott nekem, amit mástól soha de soha nem kaptam volna meg, és aki olyanokra tanított meg, amikre más nem lett volna képes.

- Néhányszor azt kérdezted, hogy miért nem megyek vissza hozzád. Még mindig tudni akarod az igazi választ? – kérdezem, majd reménytelenül sóhajtok egyet, mielőtt kimondani készülök azt, amelyet már réges-rég meg kellett volnatennem. – Azért hagytalak el, és azért nem is akartam visszamenni hozzád, mert... mert szerettelek. Szerettelek, ahogyan még most is, teljes szívemből – érzem amint a könnyeim végig folynak az arcomon, vallomásom során. 

- Sze-r-et-sz mé-ég any-nyi-ra, ho-ogy visz-sza-gye-re hoz-zám? – szólal meg hirtelen az az ismerős hang szívszorítóan rekedten, amelynek mindig sikerül megdobogtatnia a szívemet.

- Christian! – sikkantok fel. – Hát, felébredtél! – nevetek fel megkönnyebbülten örömömben, majd gyorsan az ágy mellett levő nővér hívó gombhoz nyúlok amelyet meg is nyomok. – Édes istenem! Úgy féltem... azt... azt hittem, hogy már... már soha többet nem fogom hallani a hangod – zokogok fel amikor rám emeli az álmos, gyönyörű szürke tekintetét.

- Ne-em fe-lel-tél a-a ké-r-dé-se-m-re... – nyögi elfúlóan.

- Shh... ne beszélj! – csúsztatom az ujjamat az ajkára, de amikor a tekintetében észreveszem, hogy még mindig a válaszomra vár, mosolyogva nyitom szóra a szám, amikor... amikor két nővér és az orvosunk toppan be a szobába....