Part 19 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Egy kis idő csúszással, de végre itt is van a folytatás! Amely remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Az előző részhez írt és a chat-ben írt véleményeket hálásan köszönöm szépen mindenkinek! :) Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a részhez!

Szeretettel: Love_Day

Együtt

(Ajánlott zene a részhez, ha lejárna mielőtt a végéhez érnél, szerintem érdemes újra indítani!)

   Dr. Moriati Christian-t kezdi el kivizsgálni, pont úgy, mint néhány órával ezelőtt engem is. Vizsgálat közben elküldi az egyik nővért, aki néhány perc múlva vissza is tér két infúziós tasakkal, de nem érkezik egyedül. Mögötte megjelenik Christian családja, akiknek az arcán és a szemeiben a megkönnyebbült örömet vélem észrevenni.

   Hogy Greace-ék hozzáférhessenek Ötvenemhez, amíg nem figyel rám senki, a mögöttem megálló barátnőmnek halkan odasúgom a kérésem. Kate teljesítve a kérésemet, kitol a kórteremből, hogy aztán az enyémbe tolhasson.

   Amint visszatérünk a szobába, az ágy helyett az ablakhoz tolatom magam, ahonnan teljes rálátást lehet nyerni a parkra, ahol a kisgyerekek vidáman kacagva futkároznak, mellettük pedig idősödő emberek sétálnak el, őket nézve.

-          Miért nem maradtunk ott Mr. kurafival, mint a többiek? – szólal meg közvetlenül mellettem barátnőm, miközben kíváncsi tekintetével az arcomat fürkészi.

-          Én csak... – kezdek bele, de hamar félbe is hagyom a feleletem, ugyanis saját magam sem tudom az okát annak, hogy mégis miért jöttem el onnan, ahova nemrég még minden erőmmel menni akartam. – Én... azt hiszem, eléggé ostobán cselekedtem most.

-          Azt meghiszem! – bólogat helyeslően, majd amikor meglátja borús tekintetemet, aggódva néz rám. – Mi a baj? – kérdi, mire megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy még saját magam sem tudom a baj okát.

   Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

   Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

   Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

   Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

-          Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

-          Mosolygok?

-          Igen.

-          Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

-          Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

-          Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

   Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

-          Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettettet szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

-          Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

-          Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

-          Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

   Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket.

   Hosszasan meredünk egymáshoz, miközben közelebb lököm magam hozzá. Amikor az ágyhoz érek, az egyik kezével felém nyúl, amelybe én boldogan helyezem bele a sajátomat. Megszorítja, és a borostás arcához emeli, hogy egy csókot lehelhessen a tenyerembe, melytől kiszalad a számon egy apró, jóleső sóhaj.

   A tekintetemmel újra végig pásztázom az arcát, és kócos haját, amelybe most úgy beletúrnék...

-          Miért mentél el? – szólal meg, kirángatva a kezdeti gondolataimból.

   Először nem felelek, de amikor újra megszorítja a kezem, szólásra nyitom a szám.

-          Mert úgy gondoltam és éreztem is, hogy most az kell neked, hogy a családoddal légy... – magyarázom meg röviden, és lesütöm a szemem.

-          Ha komolyan így gondoltad, akkor mégis miért hagytál magamra? – kérdezi meg, ugyan azon a lágy, simogató hangján, mint az imént.

-          Mert ők a családod, Christian – nézek fel rá.

-          Ahogyan te is – mondja, az én szívem pedig hevesen kezd el verni.

-          Ne...

-          Azt akarom, hogy te is a családom része legyél, ahogyan Sia is. Pontosabban azt akarom, hogy ti legyetek az én családom – a hangja kérőn cseng, amikor a szavamba vág.

-          Én... – a hangom elcsuklik, miközben kíváncsian fürkészem mind az apró zúzódásokkal beterített arcát, mind azt a gyönyörű szürke szempárt, amely fogva tartja a tekintetemet.

   Temérdek érzelem csordul abba a szempárba, de mégis a reménykedést és a szerelmet vélem erősebben izzani látni.

   Lehetséges volna, hogy valóban ennyire szeret? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre pillanatokon belül a tudatalattim korholni kezd. – Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak annak tetteted magad?! Hiszen utánad ment abba a raktárba, majd megküzdött érted Ian-nal, aztán pedig az elé a golyó elé vetette magát, amely éppenséggel téged vett célba! Megmentette az életedet, amiért majdnem ő vesztette el a sajátját! Ráadásul bevallotta, hogy szeret! Akkor meg? Mit értetlenkedsz itt?

   Nem tudok ellentmondani az elhangzottaknak a gondolataimban, hiszen teljesen egyértelmű és jogos mindaz, amit a fejemhez vágott. Christian valóban a saját életét feláldozva mentett meg, mert ő a legeslegönzetlenebb férfi, akit valaha is ismertem, és mert szeret. Szeret engem, ahogyan én is őt.

   Na végre! Már azt hittem, hogy soha sem fogod megérteni! – sóhajt fel a fejemben a kis hang megkönnyebbülten.

Mély levegővétel után ismét megszólalok:

-          Nemrég azt kérdezted, amikor felébredtél, hogy szeretlek-e annyira hogy veled legyek – mondom, mire kíváncsian bólint. – A válaszom igen. Szeretlek, akárhogyan is próbálok érvelni az érzelmeim ellen, nem tudok. Szeretlek, és veled akarok lenni. Most és...

-          És? – hallom a hangján, hogy visszatartott lélegzettel igyekszik kivárni a folytatást.

-          ... mindörökké.

   Mire elhagyja a számat az utolsó szó is, addigra Ötvenem még feljebb tornássza magát az ágyon, mindaddig, amíg nem sikerül neki. Már épp meg akarom dorgálni őt, amikor úgy helyezkedik el az ágyán, hogy a kezemnél fogva maga mellé tudjon húzni. Kisebb nehézségek és fájdalmas sziszegések árán, amint maga mellett tudhat, az egyik kezével lassú mozdulatokkal végigsimít az arcomon, majd a nyakamon, mire még jobban belesimulok a tenyerébe.

   Az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, és miután a hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon, az ajkait az enyémre helyezi. Csókol édesen, gyengéden, amiet én nem is vagyok rest viszonozni. Igaz, hogy alig tart néhány másodpercig, amíg a csókban egybeforrunk, mégis sikerül egymásból egy – egy halk sóhajt kicsikarnunk.

   Amikor ajkaink elválnak egymástól, Christian mélyen a szememben néz, szürke szempár a kékbe, és nem látok mást, mint azt, hogy mennyire boldog, ahogyan én is annak érzem magam.

-          Ó, bébi! – leheli az ajkaim közé megkönnyebbülten. – Én is szeretlek – suttogja, és újra megcsókol.

   A csókunk megszakításával Christian nem engedi, hogy visszaüljek a kocsiba, helyette úgy helyezkedik, hogy én is elférjek mellette, majd a karjaival körülölelve a mellkasára húz.

  

   Óvatosan ügyelve mind a saját sérüléseimre, mind az övéire, úgy bújok hozzá mint egy kismacska. A nyakához hajolva mélyet szippantok az illatából, amelytől egy kis időre bódultnak is érzem magam, de Ötvenem csak halkan felkuncog, mire ráemelem kérdő pillantásom.

-          Nincs semmi – feleli azonnal, de amikor a tekintetemet még mindig rajta tartom, mosolyogva válaszol. – Csak kicsit csiklandoz a leheleted.

-          Óh – lepődők meg a kijelentésén.

   Eddig soha nem is sejtettem, vagy gondoltam volna rá, hogy ő is lehet valahol csiklandós. Meglepett, de mégis csak viszonozom a mosolyát.

-          Tudod, ... – szólalok meg ismételten. – Miután Ian, vagyis Jack – javítok gyorsan a néven, kinek említésére Christian–nak elkomorul az arca, és a szemeiben mérhetetlen harag gyűlik össze - elrabolt, te pedig megsérültél, és amikor azt hittem, hogy soha többé nem hallhatom majd a hangodat, nem láthatom a szemedet, rájöttem, hogy mindennek a szörnyűségnek azért kellett megtörténnie, hogy rájöjjünk... vagyis rájöjjek arra, hogy nem tudok nélküled élni.

   Egy pillanatra elhallgatok, de mielőtt még bármit is mondhatna vagy reagálhatna a vallomásomra, máris tovább beszélek.

-          Azt hittem, vagy legalábbis azt szerettem volna hinni, hogy én is csak egy vagyok neked a sok közül, és mindezt igyekeztem is bemagyarázni magamnak, de mindhiába, sikertelenül. Azzal az indokkal jöttem Párizsba, hogy téged egyszer, s mindenkorra kiverjelek a fejemből, de nem tudtalak. Nem sikerült, mert beléd szerettem... reménytelenül, és visszavonhatatlanul – és ki mondtam. 

   Soha sem gondoltam, hogy valaha is lesz rá alkalmam, hogy elmondjam neki a teljes igazságot arról, hogy miért is jöttem el Seattle-ből, és hogy mit is érzek valójában iránta. Most mégis kimondtam. Most már tudja.

-          Soha sem fogom tudni magamnak megbocsátani... – amikor észreveszi rajtam, hogy közbe akarok szólni, a számra helyezi a hüvelykujját – hogy úgy bántam veled, és bántottalak! Ahogyan azt sem, hogy miattam kerültél életveszélybe.

-          Ne! Ne mondd ezt! Ez nem...

-          Nem, Ana! – csitít el újra. – Bármit kérhetsz tőlem, de ezt ne! Ne, mert nem tudom megadni neked. Ha tehetném, újra és újra megütném azt a férget, de még Elenát is, amiért bántani merészeltek téged. De remélem, hogy mind a ketten ott a börtönben fognak megrohadni, ha pedig nem, teszek róla, hogy az életük végéig bánják majd azt, amit veled tettek!

   Érzem a tenyerem alatt, ahogyan a szíve egyre gyorsabban kezd verni, mire lassú simogatásba kezdek alatta, míg az ajkaimmal lágy, nyugtató csókokat hintek a nyakára.

-          Meg akartam őt ölni, és meg is tettem volna, ha nem hallak meg téged – szorít magához, gyengéden. – Ha elvesztettelek volna, akkor abba belehaltam volna, Ana! Szeretlek, és szeretni is akarlak örökké!

-          Ó, Christian! – emelem fel a fejem pont úgy, hogy az ajkaimat az övére helyezhessem, majd megcsókolom.

   Visszacsókol lágyan, gyengéden és szerelmesen. Az ajkunk játéka után boldogan teszem vissza a fejemet a mellkasára, és helyezem vissza a kezemet oda, ahol az imént volt. Majd az én szeretett Ötvenem légzését hallgatva, mosollyal az arcomon hunyom le a szemem, és hagyom, hogy az álom magával ragadjon...