Part 20 + Epilógus (TELJES)

Drága Olvasóim!

Gondolom eme bejegyzés címe alapján, megtudnátok ölni, avagy legalábbis rosszalló tekintettel meredhettek a képernyőre ebben a pillanatban, de a miértek okát, azt majd a következő bejegyzésben írnám/fejteném ki, ha nem bánjátok. Ugyanis nem szeretném ezt a részt, a kissé hosszablakos magyarázatommal terhelni, s rontani. Köszönöm az előző részhez írt véleményeket, neked: Orsy; Forci; Reni és Nóci! Ahogyan a kattintásokat is köszönöm szépen mindenkinek! Fogadjátok tőlem sok szeretettel az alábbi részt, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! (Tudom, hogy lehetett volna jobb is, de sajnos most minden egyéb összejött számomra, amely nem éppen kellemes... sőt mi több... amelyet most nem is hangoztatnék, remélem megértitek.) Továbbá a fejezet csak félig javított, de hamarosan javítva lesz a második fele is! :)

Love_Day

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

/-Az egyik legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm – fakad ki Caroline, amikor az ablak üvegén keresztül nézi, amint szerelme rohamos léptekkel hagyja el, a házhoz vezető ösvényt. – Ahelyett, hogy utána mennék, itt állok, mint egy csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek utána, mintha ő tehetne mindenről.

Magatehetetlenül megrázza a fejét, hagyva, hogy a könnyei még jobban eláztassák a haját, majd tovább beszél:

-Arról, hogy mennem kell, vagy mennie kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az volt, amikor elbúcsúzott tőlem. Gomb nagyságúra szűkült össze a gyomrom, miközben hozzám beszélt, mert bár itt – a szíve fölé helyezi az aprócska törékeny tenyerét – legbelül tudom, hogy el kell engednem őt, mégis rettentően... nem is, borzalmasan fáj, hogy elment.

-Ó, szegény én édes kicsikém! – együtt érezve a lányával, Gwendolyn odalép Caroline-hoz, aki zokogva borul édesanyja keblére. – Hidd el nekem, hogy ha igazán annyira szeret ő téged, mint ahogyan azt állítja, akkor vissza fog majd térni hozzád!

-De... de, mi lesz, ha már...

-Ha esetleg találni fog majd magának valaki mást? – teszi fel a kérdést, mire Caroline összeszorult szívvel bólint. Gwendolyn, bár maga is nagyon jól tudja, hogy milyen érzés is ez a tudat, mégis igyekszik túltenni magát ezen a gondolaton, hátha a lányával másképp fognak majd történni a dolgok. – Ne aggódj, kicsikém! Vissza fog majd jönni, meglásd!

A lány csak ismételten bólint, majd kibújva édesanyja nyugtató öleléséből, az emeletre vezető lépcsőhöz lép. Amint fellépni próbál az első lépcsőfokra, a fülét hangos kopogás hangja üti meg, amely az ajtó felől hallatszik.

-Hagyd csak, majd én kinyitom! – inti le az édesanyja, amikor ráemeli a könnyekkel teli barna szemeit.

Amikor Gwendolyn kitárja a tölgyfaajtót, meglepett pillantásokkal szemléli az előtte álló, igencsak jóvágású, magas félhosszú fekete hajú férfit. Mielőtt azonban bármit is mondhatna, a férfi megelőzi őt.

-Mrs. Fuentes, beszélnem kell Caroline-nal – jelenti ki. – Nem tudok...

-Will? – szakítja félbe a magyarázatát a hirtelen visszatérésének okáról a lány, aki még mindig a lépcső előtt áll. Majd amikor a férfi kissé beljebb lép az ajtón, Caroline nem törődve a miértekkel a szerelméhez fut.

-Carol... – szólítja meg a férfi, a becézett nevén, amikor az ölelésébe zárja őt. – Kérlek bocsáss meg nekem. Nem tudtam elmenni... nem voltam képes rá – suttogja a fülébe, és közben az előrebukó göndör barna tincseket az aprócska fülek mögé tűri. – Szeretlek, és azt szeretném, ha velem jönnél.

Amikor a lány az őt ölelő férfi szürke szemébe néz, megbizonyosodik arról, hogy tényleg szereti őt.

-Én is szeretlek Will, és akár a világ végére is elmennék veled, ha arra kérsz – leheli elég közel a választ a férfi ajkaihoz, amelyek pillanatokon belül szerelmesen érintik meg az övét.

Nem számít más nekik, csak ők együtt, egymásnak. Mert csak együtt egészek igazán, minden térben és időben, de legfőképp a boldog szerelemben.../

Amikor a felolvasott részletnek a végére érek, egy kis időre lehunyom a szemeim, majd amikor azokat újra felnyitom, a pódium előtt levő személyekre esik a pillantásom. Meglepetten veszem észre, hogy az itt jelen levők között olyan személyek is akadnak, akik megkönnyezték a könyvemből olvasott kis részt, és akiknek az arcán a tetszés látszódik. Néhány percig tart csak csupán a síri csend, majd egyszerre hangos taps zaja leng körül.

-          Köszönöm! – szólok bele ismételten a mikrofonba, amelybe ezelőtt pár perce még olyan elmélyülten beszéltem.

Boldog mosollyal az ajkaimon fogadva továbbra is a tapsot, az időközben hozzám szaladó, göndör hajú kislányért hajolok le, akit a karjaimba emelve, szorosan magamhoz ölelek, majd homlokon csókolok.

Mindaddig a pillanatig, egyedül csak az ölelésembe zárkózó Sia-t fürkészem, amíg Ötvenem fel nem lép hozzánk a pódiumra. Amikor szürke szemeiben megpillantom a büszkeséget és a szerelemet, érzem, amint a szívemet valami földöntúli boldogság járja át. Képtelen vagyok levakarni az arcomról a mosolyt, annyira boldognak érzem magam, amiért itt vannak velem, a számomra legfontosabb személyek. Engedem, hogy Christian magához húzva az ajkaimra egy apró csókot leheljen, amelyből bár többet szeretnék, mégis el kell fogadnom, hogy most csak ennyit kaphatok.

-          Fantasztikus lett a könyved, bébi! – suttogja az ajkaimba, amelyekre egy utolsó csókot nyom, majd átveszi tőlem Sia-t, csak hogy fogadhassam anyám, Ray és a többiek ölelését.

-          Édesem, annyira büszkék vagyunk rád! – szorongat meg anya, akinek az ölelését én is viszonozom.

-          Köszönöm, anya! – nyomok az arcára egy puszit, miután elenged.

Miután mindenkinek sikerült átadni a gratulációkat a könyvemhez, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amikor egy kicsivel biztonságosabb helyen találom magam, a kert elülső felén. Kezemben a pezsgős pohárral, úgy döntök, hogy még egyszer körbevezetem a tekintetemet a Grey villa kertjében, ahol még egy hónappal ezelőtt a legeslegjobb barátnőm, Kate esküvője volt, most pedig az én első könyves bemutatkozásom.

Még most is alig tudom felfogni, hogy tényleg megtudtam csinálni. Soha sem fogom tudni eléggé meghálálni David-nek, hogy ennyire bízott a könyvemben, amelyből - az időközben kihirdetett részlet folyamán – már több megrendelést felvettek a kiadónál. Hihetetlen érzés számomra, hogy kiadásra került a könyvem, amelynek rövid időn belül ilyen nagy sikere lett.

Mosolyogva szemlélem tovább, amint azok a személyek, akik a legfontosabb számomra, felszabadultan cseverésznek a többi vendéggel. Amikor a pillantásom Loren-re siklik, aki szintén felém tekint, megemelve a poharamat biccentek felé, amit ő viszonoz is. Örülök, hogy rá tudtam venni arra, hogy velünk jöjjön Seattle-be. Igazán sajnáltam volna, ha nem lett volna itt, amikor neki is sokat köszönhetek.

Szerencsésnek érzem magam, amiért rátaláltam, és barátnőm lett, akire bármikor, bármiben számíthattam. Még akkor is, amikor bekövetkezett az a szörnyű tragédia, amely miatt Ötvenemmel kénytelenek voltunk, két hétig a kórház falain belül lenni. De egyedül csak az vigasztalt minket, hogy kiharcoltuk, hogy egy szobába fektessenek minket.

Az alatt a két hét alatt, olyannyira közel éreztem magam Christian-hoz és ez viszont is így volt, mint ahogyan az első próbálkozásunk alkalmával soha nem is gondoltam volna. Végtelenül örültem, hogy még többet engedett megtudnom magáról, mint két évvel ezelőtt. Ez talán köszönhető azoknak az álmoknak, amelyek a viszontlátásunk óta megjelentek az álmaimban.

Nem is számítottam rá, hogy el fogom majd mesélni neki az álmaimat, de amikor az egyik éjjel újra vele álmodtam, már nem tudtam magamban tartani...

(A folytatásért görgess tovább lefele!)

***

/*Kórházban vagyunk, ahol a mami is. Az apu arcán hatalmas mosoly jelenik meg, és sír. Azt mondja, amikor kérdő tekintettel ránézek, hogy azért sír, mert boldog, akár a mami is, amiért egy kis testvért ajándékoznak nekünk. Lelliot nagyon örül annak, amit az apu mond.

-          Gyertek, nézzük meg őket. A mami biztosan örülni fog majd, hogy mindannyian itt vagyunk vele – mondja, miközben lenyomja az előttünk lévő ajtó kilincsét.

A szoba ahova betérünk, olyan üresnek tűnik a mamiék szobájához képest. A mami egy ágyon ül, az arcán mosoly játszik, miközben a karjában a rózsaszín plédben valamit ringatni kezd.

Az új anyu arra kér minket, hogy menjünk közelebb hozzá, és nézzük meg a kistestvérünket. Először Lelliot az, aki a mamihoz megy, aki megengedi neki, hogy megsimogathassa a kisbabát.

-          Christian, nem szeretnéd te is megnézni a kishúgodat? – kérdezi mami, mire én csak bólintok. - Gyere ide te is, kicsim.

Közelebb lépek az ágyhoz, mire Lelliot átengedi nekem a helyét. Amikor megpillantom az aprócska termetű kisbabát, nem tudom levenni a szemet róla. Annyira kicsi és törékeny.

-          Nyugodtan megsimogathatod – szólal meg újra a mami.

Felemelem a kezem, majd az új kistestvérem felé nyújtom. Amikor az ujjaimmal megérintem az arcát, hirtelen kinyitja a szemeit. Nem sír fel, csak néz. Néz, mintha tudná, hogy ki vagyok, és hogy én nem bántom.

Soha nem is tudnám bántani őt. Hiszen annyira pici, és ő az én szép kis testvérem, akit majd mindig meg fogok védeni.

-          Milyen szép – hallom meg a saját hangomat – és milyen pici.

A mami sírni kezd, mire felnézek az arcára. Nem értem, hogy miért sír. Esetleg fáj valamije?

-          Hát végre megszólaltál, kicsim – simogatja meg a hajamat. – Annyira boldoggá tettél, Christian – mondja, letörölve a könnyeit az arcáról.

-          Ne sírj, anya! – kérem, és továbbra is simogatom az aprócska termetű kishúgom arcocskáját, amely lassan kezd elmosódni előttem...*/

-           Ne, nem akarok... – tiltakozásomat követően, valaki rázogatni kezd, és a nevemen szólongat.

-          Ana! Kérlek, ébredj! – Ötvenem kérlelő hangjára a szemeim hirtelen pattannak fel. – Shh... csak egy álom volt. – nyugtatóan magához ölel, és simogatni kezdi a hátamat.

Érzem, amint a szívverésem a heves vágtából csillapodni kezd, és a lélegzetem is visszaáll a régi kerékvágásba.

-          Itt vagyok, bébi, nyugodj meg – vigasztal tovább, mire a fejemet rázva tolom el magam tőle. – Csak egy rossz álom volt, most már...

-          Nem! – szakítom félbe – A mostani, nem volt rossz. Sőt mi több, nagyon is tetszett.

-          Hogy érted, hogy a mostani nem volt rossz? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, és a szemembe hulló hajtinccsel kezd játszani. – Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám tettetett komolysággal.

Az utasítására kiengedem az alsó ajkamat a fogaim közül.

-          De ha nem akarsz róla beszélni, azt is megértem – mondja, mikor még mindig hallgatok.

Bólintva jelzem neki, hogy megértem amit mond, de mivel már nem tudom magamban tartani ezeket az álmokat, így mégis elkezdek mesélni. Kezdve az első alkalomtól, az esküvő napjától, végig a raktáron, egészen a mai éjszakáig. Miközben mesélek, Christian egy árva szót sem szól, csak figyelmesen hallgat és néz.

Hiába fürkészem az arcát és a tekintetét, most semmilyen érzelmet nem tudok kivenni belőle.

Miért nem mond már valamit? – kérdezem magamtól, miközben érzem, hogy a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam. – Vagy talán, magát ostorozza legbelül ezekért a furcsa álmokért?

-          Kérlek szépen Christian, mondj már valamit! – kérem, és szinte már a hangomból kivehető a kétségbeesésem.

-          Nem értem – szólal meg végre, és a fejét rázza. – Miért, és hogyan... hogy lehetséges ez?

-          Nem tudom – felelem értetlenül.

-          Hm... – hümmögésbe kezd, majd pár pillanattal később újra megszólal. – Majd megkérdezzük Dr. Flynn-t. Hátha ő tudni fogja, hogy miért álmodod meg a gyermekkoromat.

-          Rendben – bólintok rá, és közelebb bújok hozzá.

-          Most már aludj, bébi! – mormolja a hajamba egy apró puszi kíséretében, amelyet a fejem búbjára helyez.

Nem is kell sokáig kérlelnie, ugyanis a szemeim pillanatokon belül lecsukódnak, és Ötvenem gyengéd simogatásának hatására az álom újra magávalragad...

***

-          Kisasszony, egy pezsgőt? – egy magas, fekete hajú és szemű fiatal fiú hoz vissza a jelenbe, és amikor még mindig tanácstalanul áll előttem, leemelek egy újabb pezsgőspoharat, míg a kezemben lévő üreset a tálcájára teszem.

-          Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen, mire ő egy biccentés kíséretében továbbáll.

Amikor az ajkaimhoz emelem a poharat, a pillantásom Dr. Flynn-re esik, aki barátságosan tárgyal Carrick-kel és David-del.

Még most is meglep, hogy milyen fiatal, és mennyire érti a dolgát. Az első találkozásunk alkalmával kissé tartottam tőle. Hiszen, mégiscsak egy drága sarlatánnak gondoltam őt. De amikor a Christian-nal az álmaimról való beszélgetésünk után másnap meglátogatott minket, már meg tudtam érteni, hogy miért ő kezeli Christiant.

Meglepően figyelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Az ő elmondása szerint, az eddigi tapasztalatai szerint, ez a fajta állapot, amelybe én is kerültem ezekkel a fura álmokkal, azt állította, hogy egy telepatikus képesség, amely valamilyen különös módon, a viszontlátásunk pillanatának alkalmával alakult ki, vagyis kötött össze minket.

Igaz, ettől még nem lettem okosabb, de mégis úgy hiszem, hogy bármi is legyen ezeknek az álmoknak a kiváltója, mi akkor is egymáséi lettünk.

Egyszer már megpróbáltam nélküle élni, és csak is annak a szerencsének köszönhetem, hogy túl éltem, hogy Sia az életem részese lett. Most már azonban Christian is az, újra.

-          Merre járnak a gondolataid, bébi? – teszi fel az egyszerű kérdést a fülembe suttogva Christian, miközben hátulról körém fonja a karjait, és egy apró ám annál vérpezsdítőbb csókot lehel a fülem mögé, amitől megremegek.

-          Csa-ak... csa-ak az-on, ho-ogy meny-nyi-re bo-l-dog va-gyo-k – dadogom a választ.

-          Annyira kívánatos vagy ebben a ruhában, hogy egész este le sem tudtam venni a szememet rólad - suttogja érzékien, miközben újabb és újabb csókokkal halmozza el a fülem tövét, majd a nyakamat. - De nem is akartam. Meg akarlak érinteni mindenütt, minden egyes pontot a testeden, az ujjaimmal és az ajkaimmal egyaránt - ingerel tovább, és érzem, hogy a szavaitól a lábaim között kezdek nedvesedni.

Szavai hallatára egy apró jóleső sóhaj szakad fel a torkomból, amelyet ő minden bizonnyal igencsak élvez, hisz tovább folytatja azt, amit az imént elkezdett.

-          Már látom is, amint a tökéletes melleidet a tenyereimben fogom, majd a fogaim között, és miközben a megkeményedett bimbóidat szívogatom, az ujjaimat beléd vezetem, először csak egyet, aztán kettőt...és addig - addig ingerelnélek, amíg kellően be nem nedvesedsz annyira, hogy a nyelvemmel érintsem meg a selymes sivatagot. Addig mérnék rád a nyelvemmel érzéki csapásokat, amíg a hátadat ívbe feszítve, a nevemet nem kiáltod... - a sóhajaim helyét kisebb, halk nyögések veszik át, amelyeket az ajkaimba harapva igyekszem elnyomni.

-          Aztán pedig beléd döfném a farkamat... - nyögi elfúlóan, és magához szorít. - Nagyon szeretnék már benned lenni, bébi. Először baszni akarok veled, jó keményen, majd pedig szeretkezni, ameddig ki nem fulladunk...

Érzem, hogy már nem sok van hátra ahhoz, hogy elmenjek, így amilyen gyorsan csak tudok, Christian felé fordulok, akinek a nyakába temetve az arcomat hagyom, hogy az iménti szavak hatására fellendülő orgazmus végigjárja a testemet. Ötvenem torkát egy halk morgásszerűség hagyja el, amikor a karjaival körülfonja remegő testemet.

Amikor alábbhagy a remegésem, Christian az állam alá csúsztatva az ujjait arra kényszerít, hogy feljebb emeljem a fejem. Belenézve a szürke szempárba, úgy érzem, hogy örökre elveszek bennük, amit egyáltalán nem bánok. Továbbra is tartva a szemkontaktust, az ajkaimmal az övé felé közeledek, majd megcsókolom őt. Ajkaink lágy, szerelmes csókban forrnak össze, amelynek a játékát sajnos nem sokáig élvezhetjük. Megszakítva a csókunkat, Christian továbbra is az egyik karját a derekamon hagyva fordít a pódium irányába, ahol David épp arra készül, hogy lezárja az ünnepséget.

Miután David köszöntője és búcsúbeszéde véget ér, minden egyes vendég a távozáshoz kezd készülődni. Amikor az utolsó vendégtől is sikerül elbúcsúzkodnunk, Christian magára vállalva, hogy lefekteti Sia-t, és barátnőm, Loren gyerekeit, addig mi többiek, Carrick, Elliot, Ethan és Ray kivételével bent a házban, a nappaliban egy csésze forró teát készülünk elfogyasztani.

Amíg Greace és anyám a lányokkal egyetemben épp a könyvemről áradoznak, én azon gondolkodom, hogy vajon nagyon megbántanám –e őket, ha most fel mennék a Christian-nal most éppen aktuális közös szobánkba?

Esetleg ha fáradságra hivatkoznék?

-          Ne haragudjatok, de kissé elfáradtam, és szeretnék lepihenni – szólalok meg, és hogy hitelt is adjak az előbbi kijelentésemnek, egy nagyot ásítok is.

-          Jaj, dehogy haragszunk drágám – áll fel Greace anyámmal együtt. – Hosszú volt ez a nap még számunkra is, hát még neked. Menj csak nyugodtan, és pihenj le – simogatja meg kedvesen a kezemet Ötvenem édesanyja.

-          Igen. Köszönöm – viszonozom bágyadtan a mosolyát. – Jó éjszakát! – köszönök el mindenkitől, majd letéve a kezemből a csészét kisétálok a nappaliból.

Elhagyva a nappalit a lépcső felé veszem az irányt, amikor egyszer csak Ötvenembe botlok, aki a derekam után kapva ment meg az eséstől. Amikor felnézek a gyönyörű arcára, csábító féloldalas mosolyával találom szembe magam.

-          Hova – hova ilyen sietősen, Miss Steele? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Fel a közös szobánkba – válaszolom, beleharapva az alsó ajkamba.

Christian pillantása a számra esik, és amikor még mindig nem eresztem azt a fogaimtól, Ötvenem sötét tekintetét az enyémbe vési.

-          Harapni akarom ezt az ajkat – simítja végig a hüvelykujját az említett testrészemen.

-          Akkor mire vársz még? – próbálok minél csábosabb hangon megszólalni. – Rajta! – noszogatom tovább. – Egyébként is, nemrég épp azt ecsetelted nekem, hogy mi mindent szeretnél velem csinálni. Hát akkor láss neki a tervednek... tégy velem amit akarsz... – suttogok halkan, egész közel az ajkaihoz – tégy a magadévá!

Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Az ajkait vadul az enyémre nyomja, miközben a fenekembe markolva arra ösztökél, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsoljam.

-          Ahogy óhajtja, Miss Steele! - mormogja az ajkaimba, és tovább csókol. Szenvedélyes vadsággal csókol, és amikor szabad utat engedek a nyelvének, táncba hívja az enyémet.

Meg nem szakítva a csókunkat, Christian szorosabban von közelebb magához, majd megfordulva velem elindul föl a lépcsőn, egészen a szobánkig, ahol belökve az ajtót magunk mögött, egészen a hatalmas ágyig hátrál.

-          Maga nagyon türelmet... – rázza meg a fejét vigyorogva, miután ledöntve az ágyra, az inge gallérja után kapok.

-          Pofa be! – morgom, közbevágva a mondatába.

Egy pillanatra mintha a meglepettséget látnám megjelenni az arcán, de amikor az ajkain egy széles mosoly jelenik meg, még közelebb húzom őt magamhoz, és mielőtt bármit is mondhatna, egy csókkal hallgattatom el. Ötvenem nem is rest viszonozni a csókot. Ajkaimat harapja és húzogatja a fogaival, miközben az ujjaival felfedező útra indul a testemen. Minden egyes megmozdulása úgy végződik, ahogyan azt nemrég az udvaron a fülembe suttogta...

Érzem, hogy valami, vagyis inkább valaki a nyakamat apró csókokkal és harapásokkal tünteti ki.

-          Hé! – nyöszörgök álmosan.

Amikor felnyitom a szemeimet, Christian boldogságtól csillogó szemeivel találom magam szembe.

-          Nem vagy éhes? – kérdi.

-          Hm... – már épp azt akarom mondani, hogy nem, amikor a gyomrom hangos korgással elárul.

-          Úgy hallom, hogy igen – kuncogva hajol az ajkaimra, amelyre egy lágy csókot lehel, majd kibújva a takaró alól, öltözködni kezd.

-          Azért annyira nem vagyok éhes, hogy magamra hagyj – mormogom, a tökéletes, csupasz felsőtestén legeltetve a tekintetemet.

-          Lehet, de muszáj lesz enned, ugyanis még hosszú éjszaka vár ránk, mielőtt hazamennénk – kacsint rám, és bebújik az ingébe.

-          De tudod, hogy...

-          Shh – lép vissza az ágyhoz, és mellém térdepelve az egyik kezével megfogja az államat. – Ezt már megbeszéltük, Ana! Együtt fogunk visszamenni Párizsba. Nem tudnék, és nem is akarok tőled akár egy napig is távol lenni – mondja, és belecsókol mindkét tenyerembe.

-          Ahogyan én sem tőled – suttogom, kihúzva a kezeimet az övéiből, csakhogy aztán az arcára simítva az ujjaimat, újra megcsókolhassam. – Szeretlek! – vallok neki újra szerelmet, amikor megszakítom a csókunkat.

-          Én is szeretlek, Ana! – simít végig az arcomon, viszonozva a vallomásomat.

Amikor újból feláll mellőlem az ágyról, az ajtóhoz sétál, de mielőtt még kiléphetne rajta, az eszembe jut egy kérdés, amelyet eddig még nem volt alkalmam megkérdezni tőle.

-          Christian, várj! – kiáltok utána halkan, mire megfordulva kérdőn néz vissza rám. – Szeretnék neked feltenni egy kérdést, amelyet már régóta szerettem volna megtenni.

-          Csak nyugodtan. Kérdezhetsz bármit, bébi! – bátorít kíváncsian, mire összeszedve magam kérdésre nyitom a számat.

-          Mit mondtál a kapcsolatunkról az újságíróknak a szakításunk után? – ismételten az ajkaimba harapva várom a válaszát, de amikor látom, hogy összehúzza a szemöldökét, már kezdem megbánni, hogy feltettem ezt a kérdést.

-          Hon-nan... honnan tudsz te erről? – kérdez vissza zavartan.

-          Mia-tól... – mikor kiejtem a húga nevét, egy halk szitokáradat hagyja el az ajkait. – Ne haragudj rá, ő csak segíteni akart nekünk – magyarázom tovább. – Rólad mesélt, amikor véletlenül kicsúszott a száján, hogy az újságírók a kettőnk kapcsolatáról faggattak téged, de azt, hogy mit mondtál nekik, azt már nem árulta el. Azt mondta, hogy ezt tőled kell megkérdeznem.

Néma csönd telepszik a szobára, amikor elhallgatok. Christian szürke tekintete az enyémet fürkészi, ahogyan én is az övét.

-          Figyelj, ha nem akarod... – kezdenék visszakozásba a választ illetően, de ő nem hagyva rá lehetőséget, hogy tovább beszéljek, egy mélyet sóhajt, majd megszólal.

-          Valóban tudni akarod? – kérdezi előbb, mire bólintok. A tekintete színtiszta őszinteséget, és szerelmet tükröz amikor válaszol. – Rendben. Azt mondtam, hogy... vagyis leginkább neked üzentem, hogy: Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

The End